[You and Me] {Together} (Forever)

#91

Na szóval hamarosan lesznek részek itt is =P : http://angelanelsonsthougths.blogspot.com/2011/04/5-nem-teszel-le.html tessék majd olvasni! mert lesz majd de még nem xD >< nah de próbálok evvel is sietni =)

^^

Srácok, nagyon szépen kérlek titeket, hogy olvassátok el ezt a blogot =P : http://xotton-xandy-xlouds.blogspot.com/
Az egész blog nagyon király, és a részek is azok lesznek ;D

SrácokSrácokSrácok! *-*

A blog elköltözik =D Természetesen nem az egész, hanem csak a 2. évad utolsó része, és a harmadik évad =D Szóval mostantól itt olvashattok majd részeket: http://mylifewithstars.blogspot.com/ ^^ Sajnálom, hogy átrakom, de nekem itt már nem tetszett >< És talán majd itt belelendülök =DD

2. évad: (Utolsó) 77. rész: '...Belezengett az egész ház'

Egyre jobban bírom a hétköznapokat. Cherrnek sikerül néha megnevettetnie. És ezért hálás vagyok neki. Igazából már azt sem tudom, hogy jutottam ide. Visszaemlékezni nem akartam, így nem is tettem. Csak néha láttam egy embert a plakátokon, aki kísértetiesen hasonlított egy régi ismerősömre...

És majdnem minden napot kint töltöttem egy bizonyos parkban, minden nap suli után... A fák felettem eltakarták az eget, a levelek csak hullottak, én csak annyit vettem észre, hogy egyre több lesz a földön...

Csak bámultam egy fatörzset, amibe még az én nevem volt vésve és egy másik fiúé. Még én véstem bele vele együtt... Nem, nem az a szupersztár volt, aki belelökött ebbe az állapotba, hanem egy másik... Valami ilyesmi volt belevésve: Lucy+Jason... Milyen régen volt.

Minden nap kint ültem a parkban. Hallgattam, néha még sírtam is. Olyan néma volt minden, a levelek halk zizegése hallatszott néha, és semmi más. Mindig fáztam, mikor kiültem oda, nem számított, hogy egy csomó ruha volt rajtam...

Egyik nap kijött velem Cherr és Debo, hogy feldobják a napomat. Jött velük egy új lány is - Olivia. Magas, hosszú barna haja van, sötétzöld szemei, bár nem egy gyönyörűség - de nem is kell annak lennie. A szépség belülről fakad. Nem gyönyörű, csak átlagos. De a kisugárzását bármelyik gyönyörűség megirigyelhetné.

Sokat nevetgéltünk, de aztán Cherr és Olivia leléptek venni forrócsokit. Deboval hosszan beszélgettünk az elmúlt pár napról. De ekkor hirtelen idekiáltott Cherr. Debo-t hívta, mire ő felállt, és gyorsan odarohant. Valamit sutyorogtak, majd felém fordultak.

- Bocsi, de mennünk kell! - kiáltott ide Cherr. - Majd holnap találkozunk a suliban!

- Oké. - sóhajtottam. - Sziasztok! - intettem egy utolsót, majd felhúztam a lábaimat, átöleltem a karjaimmal, és a fejemet a térdembe temettem. Ahogy szoktam... Mindennap, minden délután...

Tíz percig csak ültem egy helyben, de ekkor valamitől kirázott a hideg... Egy ismerős illatot éreztem, mire könnyeim áztatni kezdték arcomat. Először még csak egy-két könnycsepp volt, de öt másodperc alatt ezek vagy hatszor többen lettek.

Valaki halkan lélegzett előttem, néha el-elakadt a lélegzete. Nagy levegőt vett, de én csak hallgattam, könnyeimet a farmeromba töröltem.

- Luce? - suttogta az előttem álló ember, mire még jobban eleredtek a könnyeim. Erőtlenül megráztam a fejem, remélve hogy elmegy. De legbelül tudtam, hogy nem fog, és ennek örültem is... - Ne, Luce... Kérlek! Tudom, hogy te vagy az! - mondta halkan, de a hangja a végén elfulladt, és néma csend lett újra.

Kicsit felemeltem a fejem, hogy lássam őt. Hát igen... Nem kell mondanom ki volt ő. Mindenki tudta már a megszólításnál. Visszajött. Itt bámul az én sírástól vörös szemeimbe.

Más volt. Az arca már nem ugyanolyan... Már nem volt olyan mosolygós, kisfiús arca, helyette a depresszió takarta azt a régi arcot. Más volt. Felnőttesebb. Szomorúbb...

Nagyot nyeltem, és még jobban elkezdtem sírni. Meg sem mukkantam, csak hangtalanul folyattam könnyeimet.

- Miért fekete a hajad? - kérdezte, csak most vettem észre, hogy könnyes az arca. Megráztam a fejem, mire egy-két könnycsepp kicsöppent a szememből, és elveszett a nagyvilágban. - Luce! - fogta meg a vállam, és megrázta. Nem volt valami gyengéd, de nem túl erősen rázta a vállam.

A fejem előre-hátra csuklott, miközben rázott, nem volt erőm megtartani. Csak pár másodperc volt ez az egész. Ekkor üresen a szemébe bámultam, és csak néztem azokba a sötét szemekbe. Igazából csak azért tűntek sötétnek, mert szemei alatt sötét karikák voltak.

Ajkamba haraptam, és próbáltam elrejteni az arcomat előle. Oldalra fordítottam, hogy ne lásson, és a hajam mögé rejtőztem.

- Kérlek eressz el! - nyöszörögtem szipogva, a hangom elcsuklott a végére.

- Nem! Amíg meg nem mondod mi történt veled! - ragadta meg a bal csuklómat, mire felszisszentem a fájdalomtól. Igaz a csíkok már régebbiek voltak, fájtak, ha erősen fogták meg őket. Justin szeme a kezemre rebbent.

Lassan eleresztette, és feltűrte a vastag pulcsimat. Oldalra fordított fejjel, könnyes szemekkel bámultam az utca felé, amerről egy-két kíváncsi tekintet erre rebbent. A fiút, aki a kezemet figyelte, nem tudták felismerni - a kapucnit teljesen a fejébe húzta, csak én láttam az arcát, még így is...

- Ez mi a franc? - kérdezte a hangját felemelve. Rémülten fordította a fejemet az övé felé, de én összeszorítottam a szemeimet. A könnyeim erre kicsordultak, és hamarosan elérték az államat, ahol elhaltak. - Te normális vagy? - kérdezte idegesen.

Erre felnéztem. Meglepődötten néztem a szemeibe. Ilyet nem kérdeztek tőlem már jó ideje. Michelle még akkor sem kérdezte meg, mikor meglátta az első vágást a csuklómon.

- Tessék? - kérdeztem értetlenül... A hangom furán csengett.

- Te megőrültél? Normális vagy? Hogy képzelted, hogy összevagdosod magad? - kérdezte idegesen az aggodalomtól. Legalábbis reméltem, hogy aggódik... De erre nincs garancia...

De ekkor megpillantottam a csuklóját, amin véletlenül felgyűrődött a pulcsija. Egy hosszú, vörös csíkot láttam. Megragadtam a bal kezét, ő még fel sem tudta fogni, mikor én már feltűrtem a pulcsiját.

- És még nekem papolsz? - kérdeztem sírós hangon, a könnyeim már megint ömlöttek. Egy-kettő Justin szétvagdosott csuklójára csöppent.

Olyan rég mondtam már ki a nevét. Olyan furcsa volt. A fájdalomtól már majdnem fulladoztam. Alig kaptam levegőt...

- Miért csinálod ezt? - kérdeztem, és végighúztam egy csíkon a mutatóujjamat. Letöröltem a könnycseppeket a kezéről, majd elengedtem. - Normális vagy? - mosolyogtam gúnyosan.

Kicsit elmosolyodott, és megrázta a fejét.

- Elvetted a józan eszemet... - motyogta halkan, de közben a szemembe nézett.

Elvörösödtem - ez volt az első, azóta, hogy el kellett hagynom.

- Chris miatt mentem el. - suttogtam, és lehunytam a szemeimet.

- Én Kenny miatt hittem azt, hogy nem akarsz többet látni... - suttogta ő is, mire nekem felpattantak a szemeim.

- Kenny? - kérdeztem meglepődötten nézve rá. Visszanézett a szemeimbe, mire óriásit dobbant a szívem a torkomban. Tettem egy bizonytalan, kis lépést hátrafelé, de még mindig a barna szemekbe bámultam.

Bólintott.

- Nem akarta, hogy utánad menjek. - mondta hangosabban. - És Scoot is azt mondta, hogyha utánad jövök, ki vagyok rúgva...

Halványan elmosolyodott. Öt másodperc kellett, hogy felfogjam:

- Ne! Gyorsan menj vissza, mielőtt észreveszik! Menjél! Nyomás! Miattam nem rúghatnak ki! - mondtam kétségbeesetten, és megfordítottam. Elkezdtem tolni a park széle felé.

De ekkor elkapta a karjaimat, és maga köré húzta. Azonnal lecövekeltem, mikor maga köré húzta a karjaimat. Újra éreztem azt, amit már két hónapja nélkülöznöm kellett... Nagyot nyeltem. Lazított szorításán, mikor rájött, hogy nem fogom elengedni.

A fejemet a vállába rejtettem, és szorosan átöleltem. Éreztem, ahogy a kezeit az enyéimre simította. Kirázott a hideg, és próbáltam abbahagyni a bőgést. Nem akartam eláztatni a pulcsiját.

Lassan elengedtem, és nagyot sóhajtottam. Gondoltam rá, hogy mondom neki, hogy mennyire hiányzott. De nem tudtam mondhatom-e.

Ekkor felém fordult, ujjával finoman megérintette az arcomat.

- Hiányoztál! - suttogta. És mintha csak a gondolataimban olvasott volna...

- Te is nekem. - suttogtam. Ekkor az arcomhoz hajolt, és egy puszit nyomott a szám sarkába.

- Most van még egy kis dolgom, de utána mi lenne, ha átmennék hozzátok? És mellesleg nincs hol aludnom... - húzta a száját. Szerintem azt remélte, hogy felajánlom, hogy alhat nálunk - és igaza volt. Ismert már ennyire.

- Nem alszol nálunk? Van egy vendégszobánk... - mondta halkan, és megérintettem arcomon lévő ujját.

Gyengéden elmosolyodott.

- Nem zavarok? - kérdezte még mindig avval a gyengéd mosollyal az arcán.

Megrántottam a vállamat, és elindultam mellette. - Majd nálunk találkozunk. - motyogtam, mikor közel voltam hozzá, majd hazafelé vettem az irányt.

Mikor hazaértem, felmentem a szobámba, hogy megírjam a maradék házimat, amit nem tudtam megcsinálni lyukas órába. Leültem megcsinálni a matekot, majd mikor már a felénél jártam, kopogtak az ajtómon.

- Szabad! - szóltam ki, és a házim fölé hajoltam. A hajam az arcom elé hullott, így nem láttam, csak a matekfüzetemet.

Majdnem szívrohamot kaptam, amikor átölelt két forró kéz, és a fülembe suttogott az a személy aki átölelt.

- Itt vagyok! - suttogta halkan.

Kirázott a hideg, és kimásztam a karjai közül.

- Justin! Kérlek! - mondtam halkan. - Házit kell csinálnom... Meg egyébként is... Két hónapja találkoztunk újra. Nem lesz minden úgy, ahogy eddig volt!

Feltartotta a kezeit, és hátrálni kezdett. Leült az ágyamra, addig én megcsináltam a házimat. Csak hallgatott, és gondolom nézelődött.

A szobám eléggé rendetlen volt. Néha egy kicsit kiborultam. És akkor törtem zúztam. Egy törött képkeret feküdt a szoba közepén, felette a kép darabjai. Én voltam rajta, még világosbarna hajjal, mellettem Jason. Őt előtte letéptem, majd összegyűrtem... És végül icipici darabokra téptem.

Elegem volt, ezért jól széttéptem. Akkor egy csomó ruhakupac, egy csomó dolgozat szétszaggatva a földön...

Mikor végeztem, felálltam, majd leültem mellé. Az ágyneműm összetúrva - már rég nem ágyazok meg. Minek? Már két hónapja nem volt senki a szobámban.

- Mi a baj? - kérdezte halkan Jus, megtörve a csendet.

- Mi lenne? - rántottam vállat, és elkezdtem birizgálni a hajamat, amit azóta megnövesztettem.

- Miért festetted be a hajad? - kérdezett újra.

- Nem festettem be... - bámultam fekete hajamat. - Csak színező. Tíz mosás után kijön.

- És mi van még a hajadon kívül, ami megváltozott? - kérdezte suttogva.

Halkan felsóhajtottam, majd meglengettem előtte az ujjaimat - megmutattam fekete körmeimet. Magamra mutattam, vagyis a ruhámra. Majd feltűrtem a pulcsimat, és végigfuttattam ujjaimat a vörös csíkokon, és elmosolyodtam. Milyen jó érzés volt...

Összerándult. Felpillantottam rá.

- És nálad? - kérdeztem halkan.

Ajkába harapott, majd ő is feltűrte a pulcsiját. Mindkettőt. Tele volt a csuklója, majdnem az egész alkarja csíkos volt. Ledöbbentem. Atyaúristen! A bal keze szinte teljesen tele volt, a másikon még csak nemrég kezdte.

- Atyaúristen! - mondtam elborzadva, ledöbbenve. Felnéztem a szemeibe, ő erre elmosolyodott. A kezem hirtelen lendült - kapott egy kisebb pofont. - Te normális vagy? - kérdeztem szinte sikoltva. - Hogy lehetsz ilyen hülye? - kérdeztem és hirtelen átöleltem.

Kihasználta az alkalmat, az ölébe húzott, és felemelte a fejemet.

- Te idióta. - nevettem már kínomban. Hogy lehet valaki ilyen hülye? - Mi a francért vagdostad össze magad?

- Amiért te is. - mosolyodott el.

- De az más... - nyöszörögtem. - Te szétvágtad a karodat! - fogtam meg a kezét, és elkezdtem simogatni. - Még egyszer ilyet csinálsz, kinyírlak!

A kezeit csupasz derekamra csúsztatta, majd ujjaival végigszántotta. Evvel felébresztett bennem valamit - azonnal átkaroltam a nyakát, és hevesen ajkaira nyomtam ajkaimat. Számított rá - amint megérezte ajkaimat, erősen, szenvedélyesen csókolni kezdett.

Más érzés volt, mint eddig. De lehet, hogy csak azért, mert elfeledtem milyen volt... De szerintem ez határozottan más volt. Két hónapja egyetlen csajhoz nem ért - legalábbis barátnőim eléggé tájékozottak voltak vele kapcsolatban, biztos tudták volna, ha valami csajszival hancúrozik.

Hirtelen hátradőlt, majd megfordított.

- Ne, ne, ne... - nyögdécseltem, mert semmi kedvem nem volt ellenkezni. De muszáj volt. Ajkait újra enyéimre szorította, ujjai a hajamat szántották, és egyre jobban éreztem magam.

- De... de... de... - zihálta ajkaimba, mire én a hajába túrtam, és olyan erővel öleltem át a derekát, hogy a nyögésébe belezengett az egész ház.

76. rész: 12 hét

*Pattie szemszöge*

Még az ágyamban olvastam, mikor hallottam az ajtónyitódást. Elgondolkoztam azon, hogy megnézzem-e, hogy Justin-e az. De lehet, hogy már nagyon fáradt. Inkább csak halkan felsóhajtottam, és még elolvastam azt az oldalt. Majd leraktam az éjjeliszekrényre a könyvet, majd lekapcsoltam az éjjeli lámpát.

*Lucy szemszöge*

Reggel álmosan másztam ki az ágyból. Vagyis már nem reggel volt, hanem dél. Arra mentem le, hogy valami nagyon finom illatot éreztem. Mikor leértem, megpillantottam Christ az asztalnál, Chelsea-t a gáztűzhelynél. Az asztalon meg ami az illatot árasztotta.

Egy halom palacsinta volt egy tányéron, egy kevés azon a tányéron, ahol Chris ült - ezen kívül még három tányér. Itt meglepődtem - Chris, én, Chels... És még ki?

- Jó reggelt! - mosolygott rám kedvesen Chelsea, aki palacsintát sütött a gáztűzhelynél.

- Jó reggelt! - motyogtam rekedten, majd Chrisre néztem. - Jó reggelt!

- Neked is... - motyogta, és folytatta az evés.

Mikor leültem, akkor döbbentem rá, hogy apu a negyedik személy. Nagyot sóhajtottam, majd csak figyeltem a palacsintahalmot ami előttem volt a tányéron. Lassan elkezdtem enni a palacsintát.

Némán  ettünk, Chelsea dúdolgatva sütötte meg az utolsó palacsintákat, majd ő is leült enni. Mikor végeztünk, én elmosogattam a tányérokat. Olyan idegennek tűnt most minden.

Miután végeztem, felmentem, felvettem egy hosszú pólót, hozzá egy melegítő nadrágot, aminek már levágtam a szárait, így térdnadrágként szolgáltak.

Lementem egy papucsban az udvarra, és lefeküdtem a fűbe. Kicsit még nedves volt, de gondolom tudjátok mennyit foglalkoztam vele.

Zoe kullogott ide hozzám, és az oldalamhoz dörgölőzött. Majd mikor észlelte, hogy nem figyelek rá, az oldalamhoz simult és odakucorodott. Kicsit megsimogattam a fejét, majd ismét a kék eget. Egyetlen felhőt nem lehetett látni, így csak egy pontot néztem a kék égen.

De le kellett csuknom a szemeimet, mert már megint zavarta, hogy fel kell néznem. Csukott, könnyező szemekkel feküdtem a félig-meddig vizes fűben. Már azt hittem, nincsenek is könnyeim - hisz olyan sokat hullattam a napokban.

Végül délután este hatig kint voltam az udvaron, Zoe-t és Dolfit idomítottam kisebb-nagyobb sikerekkel.

*Justin szemszöge*

*1 hét múlva [1. hét]*

Mosoly nélkül telt ez a hét - igazi mosoly nélkül legalábbis. Mosolyognom kell a kameráknak, de úgy érzem, már nem bírom. Egyre nehezebb elviselnem a távollétét. De próbálok nem rá gondolni. Így talán könnyebb egy kicsit. De nem nagyon az. Scoot nyaggat, hogy felejtsem már el. Én meg megharagudtam Kenny-re. Azt mondta, hogy nem akar látni. Persze a levélben ez másképp volt megfogalmazva. Elegem van már az életből...

*[2. hét]*

Újabb hét. Újabb üres gondolatokkal teli hét. Újabb fotók, amin mosoly nélkül, lehajtott fejjel próbálom leplezni könnyeimet. Újabb koncertek, amiken használhatatlan vagyok. És most már anyám kezd komolyan aggódni. Azt mondja, hogy el kéne látogatnom egy pszichológushoz, hátha ő tudná kezelni a depressziómat. De én tudom, hogy semmi sem tudja... Őt kivéve... De hát ez már elúszott... Hiába hívom, már új telefonja van - az meg valahol a kukában, amin én próbálom hívni... De még csak nem is ír egy üzenetet, vagy valamit. Hiányzik. És nem tehetek ellene semmit.

*Lucy szemszöge*

*[3. hét]*

Nem vagyok képes magamtól nevetni és mosolyogni. Egyre több időt töltök kint a szabadban. Remélem ott nem jut eszembe. Oda nem sok emlék köt. De ha bent maradnék, az rosszabb lenne. A szobámban csak alszok - minden mást valahol máshol. TV-t nem nézek. Abban is túl sokszor van Ő... Rádiót nem hallgatok, nem gépezek. Nem tudom mikor láttam utoljára a Facebook üzenőfalamat. Kezdek magányos, depressziós lenni. A barátaim már nem törődnek velem annyit, mert nem válaszolok, nem csinálok semmit... Beth még próbálkozik újraélesztésemmel, vele együtt Debo és Cherr. Rajtuk kívül más le se szar. Már bocsánat a szóhasználatért. Chris sem foglalkozik avval, hogy mi van velem - jóformán otthon sincs. Nyári munkát végez. Meg tanul... Még idén leteszi az érettségit. Utána elköltözik... Anyu Floridában. Apu becsajozott... Michelle a nő neve. Szép meg minden. Kedves is. De én nem nagyon ismerem. Még nagyon új a kapcsolatuk szóval még velünk nem találkozott.

*[4. hét]*

Már nem bőgöm álomba magam, szóval ezt tekinthetjük haladásnak. De apu megelégelte az állapotomat. Elvette tőlem a fekete körömlakkot, a szemceruzát. A hajszínezőt is elvette tőlem... Nem lehet fekete a hajam... A zenei stílusom is megváltozott azóta. Folyamatosan depis zenéket nyomatok a telefonomon, a fülhallgatóim hozzám nőttek. Most csak ülök egy helyben a szobámban, bámulok, és dúdolom a System Of A Down-tól a Lonley Day-t. Kezd elviselhetetlenné válni a kedélyállapotom. Egyik percben még tök nyugisan ebédelek, másik pillanatban Michelle-el ordibálok, hogy hogy képzeli, hogy kiveszi a fülemből a fülhallgatót. Justin hiánya sokkal rosszabb, mintha borotvapengével vagdosnám az ereimet. Végül is jobban fáj...

*Justin szemszöge*

*[5. hét]*

Nekiálltam naplót írni szabadidőmben - mármint abban a szabadidőben, amit magam alakítok. Koncertek előtt leülök írni, nem érdekel, hogy még mennem kéne, hogy igazítsanak rajtam... Többnyire az érzéseimet és azokat a dolgokat írom le, amik történtek velem mostanában. A harmadik csíknál járok a csuklómnál. Minden harmadnap egy. Nemrég kezdtem, szóval még nem szoktam hozzá. De egyre jobban viselem a fájdalmat, és kezdek egyre jobban elkeseredni. Több fájdalom kell nekem, mert ennyivel nem érem be. Nem tudom legközelebb mit találok ki... Kezdek elborzadni magamtól... És most mellesleg már nem is járhatok rövid ujjúban, mert anyuék nem tudnak erről a dologról... És hamarosan vége a nyárnak. Augusztus huszadika már rég elmúlt. Igazából nem is tartom számon a napokat. Nem számítanak.

*[6. hét]*

Még közelebb a nyár végéhez... A depresszióm súlyosbodik. Tizenharmadik csík... És a vér még mindig rá van száradva a kezemre. Láthatatlanul... Már nem is zavar, hogy hosszú ujjú pólóban kell járkálnom - ahol vagyunk egyébként sincs valami meleg. És most legalább esténként van elfoglaltságom - tudom a csuklómat metélni. Minden este egy csík. Nem is tudom miért csinálom - már lehet, hogy csak megszokás. Általában bezárkózom a fürdőmbe, és csak leülök a kád szélére, bámulom a csuklómat és a pengét - vajon miért csinálom? Mindig megfordul a fejemben ez a kérdés, mielőtt egy újabb csíkot vésnék a kezembe. De végül mindig sikerül. Már megfordult az a gondolat is a fejemben, hogy levágatom a hajam. De még nem tudtam magamat rávenni... Mert így is van elég dolgom. De talán majd hamarosan.

*Lucy szemszöge*

*[7. hét]*

Már fel sem tűnik amikor meglátok egy újabb kék foltot a lábaimon. Mostanában nagyon formában vagyok. Minden pénteken buli, felére nem emlékszem egyiknek sem. Arra emlékszem, hogy az egyik után félmeztelenül keltem egy pasi ágyában, mellettem meg egy idegen csaj. De végül hazataláltam onnan is. Michelle meglátta a kezemet... Hát igen, van rajta egy kis karcolás. Pont a csuklómon... És az eremet is véletlenül megkarcolta az a valami. Azon az estén egyébként elég kevésen múlott, hogy rosszul süljön el. Majdnem teljesen elvágtam az ért, szerencsém volt, hogy a kezem remegett és így a penge megcsúszott... Az életem múlott a kezem remegésén.

*[8. hét]*

Elkezdődött a suli. Elkezdődött a harmadik... De jó... Jövőre érettségizek. Huh... De gyorsan eljött ez az idő is. Nem is említettem: Chris letette az érettségit. Vett egy lakást, és Chelssel összeköltöztek. Aranyosak együtt, remélem minden rendben megy majd. Ja és: kiderült, hogy kis tesóim lesznek... Durva... Anyu és Michelle is terhes. De jó... Két féltesó egyszerre - na jó egy-két hét késéssel, na de azért mégis. A tanárok elborzadtak, amikor megláttak fekete hajjal, fekete szemekkel, fekete körmökkel, fekete cuccokban. Azt mondta az osztályfőnököm - Mrs. Barton -, hogy nagyon megváltoztam. És meg is kérdezte mitől. Én meg azt válaszoltam, hogy stílusváltoztatásra volt szükségem.

*Justin szemszöge*

*[9. hét]*

Rémálmok gyötörnek már egy hete. Igazából azt sem tudom miről szólnak, de amikor felébredek, zihálva kapok szétvágott csuklómhoz. Szeptember van. Hűvös, csak azt bánom, hogy nem tudok a srácokkal kosarazni. Sokszor hívnak - de nekem se erőm, se kedvem. Nem akarom, hogy meglássák a kezem. Már a másikat is elkezdtem vágni... Az egy kicsit ügyetlenül sikerült - minden egyes csík. Már igazából azt sem tudom miért csinálom. Csak néha beugrik egy kedves, mosolygós szőkésbarna lány - és ekkor összerogyok a padlón. Már kezdem azt hinni, hogy csak egy álom volt az én Luce-om...

*[10. hét]*

Mindjárt a szeptembernek is vége. Két hónapja. Két hónapja, hogy nem voltam egyetlen lány közelében sem. Két hónapja, hogy megváltozott az életem. Két hónapja, hogy olyan vagyok, mint egy élőhalott. Két hónapja, hogy én már csak vagyok - nem élek, nem reagálok semmire se különösebben... Kezd egyre jobban fájni. Kapom a folyamatos oltásokat, és már egyre nehezebb mosolyogva eltűrnöm. Remélem tudják, hogy az én türelmem is véges. Hosszú idő óta újra ellátogattam egy buliba. Hát elég gyér volt...

*Lucy szemszöge*

*[11. hét]*

Itt rohadok meg az iskolapadban - gondoltam minden nap után, mert mindig bent kellett maradnom korrepetáláson. Elegem van a hülye számokból, az angolból, a fizikából meg mindenből... Szeretnék már egy kicsit pihenni. Egyik osztálytársam mindig produkál valamit. Ő az új gyerek az osztályunkban, ő Tomnak az öccse. Tom tizenkilenc - őt mindenki ismeri (azaz majdnem mindenki) a városban. És direkt engem szúrt ki az a gyökér... Amúgy Tom rendes meg minden, de az öccse... Hát nem annyira. Folyamatosan piszkál. Egyszer úgy megkapja tőlem a magáét...

*[12. hét]*

Sikerült kivernem Justint a fejemből - mire egy csapat csajszi Justint üvöltetve mentek el mellettem, mire én elbőgtem magam. Ráordítottam a csajra, hogy azonnal kapcsolja ki, mire azok elszaladtak. Másnap már úgy emlegettek páran, hogy 'idegbeteg' aki 'Justin Bieber miatt lesz vadállat'. De jó... De már oda se figyelek. Bethel néha elmegyünk moziba, Cherrel vásárolni, Deboval pedig csak úgy baromkodunk a szünetekben. Kezd visszatérni belém egy kis élet... Fejlődés...

75. rész: 'Nem hittem volna...'

Nagyon sok boldog születésnapot egyik olvasómnak, xikszyipszilonnak :) Ma ünnepli a születésnapját, így nagyon boldog lennék, ha a komi végére odanyomnátok legalább egy HB-t :D Szóval ez a rész most neki megy ;)

*Lucy szemszöge*

/*aMy*\: heeey *-* szijaaa :D

Tommy;D: hello :D

TheElizabeth: ahj, annyira hiányoztál. szija *-*

NeooNaooxD: szia csajszi *-*

TheMonster...: Szija :) Mizu?

DavidGuetta:DD: szija :) hiányzotál :$$

Csak bámultam, hogy az utolsó felugró ablakocskára.

Először Amy-nek írtam.

LuceChicck: szija :)

Aztán szép sorban válaszolgattam.

LuceChicck: szijaa :DD

LuceChicck: te is hiányoztál *-* szija :))

LuceChicck: szija Naookaah*-*

LuceChicck: szia :) hááát... majd mindjárt mesélek

LuceChicck: szia :)

Azt az utolsó szót szó nélkül hagytam... Vártam, hogy elkezdjenek villogni az ablakok. Aaroné kezdett legelőször.

DavidGuetta:DD: mizu? :)

Azon morfondíroztam, eláruljam-e neki... De akkor elkezdene reménykedni... Inkább nem.

LuceChicck: áh, semmi :D ott?

Ekkor minden elkezdett villogni. Elkezdett jojózni a szemem, végül kiléptem. Én ezt nem bírom...

Sokáig gépeztem még, nézelődtem, és írtam egy kicsit a blogomba is. Ez afféle napló volt, a barátaim tudták csak a címét. Így odaírtam, és nem kellett mindenkinek külön magyarázni.

Az életem egy káosz :/ Miért kellett így történnie? Újra itthon vagyok, egyedül a kis szobámban, várva egy jelre vagy valamire, amit értelmezhetek, amiért élhetek. Elvesztettem a céljaimat. Igazából már nincs is miért élnem...

Itt még bámultam kicsit a szavakat, majd elkapott a sírás. Tovább írtam.

Egy busz elé ugrok vagy elkezdem vagdosni magam... De nekem ez így nem megy tovább! Szükségem van rá! És most elvesztettem... És vele együtt az életemet is. Meg akarok halni...

Ezután még gépeztem, felszárogattam a könnyeimet, és próbáltam normálisan lélegezni. Ekkor rohant be a telefonommal Chels.

- Mi az? - kérdeztem halkan.

- Justin keres.

Itt akkorát dobbant a szívem, hogy még én is meglepődtem. Egyszer nem dobbant még ekkorát... A telefont a kezembe nyomta, majd elhagyta a szobát. Én felálltam, és az ajtó felé indultam.

- Justin? - kérdeztem meglepődötten. Még mindig nem hittem el, hogy ő az. A háttérben hangosan dübörgött a zene. Közben leszaladtam az udvarra.

- Én vagyok az, cica! - mondta, de a hangja olyan furán csengett. Mire rájöttem, hogy részeg...

- Te részeg vagy? - kérdeztem, hogy megerősítsem a gyanúmat.

- Annyira hiányzol! Akarlak! Gyere vissza! - motyogta halkan. Alig hallottam.

- Justin! Ne igyál többet! - kértem kétségbeesetten, amikor hallottam az összekoccanó poharak zaját a háttérben. - Így is szörnyű a hangod!

- Nem hiszem. - kuncogott. - Akkor nem szeretnének az emberek...

- Úgy értem most! - nevettem fel. Buta... - Sokat ittál! Ki van ott veled? - kérdeztem kíváncsian.

- Usherrel jöttem... De azóta nem találkoztam vele... De biztos itt van valahol. - mondta, de hallatszott a hangján, hogy nem is figyel.

- Tudod mit csinálj? Keresd meg Ushert, és mondd meg neki, hogy vigyen ki! - mondtam neki külön kihangsúlyozva a szavakat, hangosan, hogy megértse.

- Rendben. Szeretlek! - mondta, majd kinyomta. Meredtem magam elé a sötétbe. Ez nem igaz... Biztos csak azért mondta mert részeg...

Felmentem a szobámba, majd a pizsamámmal a kezemben elindultam fürödni. Sokáig csak álltam, forró vízcseppek áztatták arcomat, de könnyeim is mellé vegyültek. Annyira hiányzik... Szükségem van arra, hogy lássam. Hogy élhessek mellette. Hogy élhessek egyáltalán... Mert ez nem élet így nélküle.

Nem érinthetem meg, nem láthatom élőben. Ez is több, mint amennyit el tudnék viselni. Már magamon mulattam, de könnyeim szakadatlanul mosták arcomat, amit a víz már eláztatott.

Szinte már nevetséges, mennyire ragaszkodok egy olyan emberhez, akit nemrég ismerek, tündérmeseszerű ez az egész. De sajnos nem álmodok - ez az igazság.

Megfürödtem, de ezután sem szálltam ki. Csak álltam, bámultam egy csemperepedést, és még mindig folyattam a vizet. Igaz, már csak alig csöpögött belőle a víz, de azért mondhatjuk, hogy folyt.

Chris elkezdett dörömbölni.

- Örülnék, ha sietnél! - szólt be hangosan.

Erre még jobban elkezdtem bőgni. Eszembe juttatta, milyen helyzetben vagyok. Elragadták mellőlem azt a fiút akit szerettem... Ő volt az EGYETLEN akit így szerettem egész életemben. Egyszer nem voltam szerelmes ezelőtt.

Kimásztam a tusolóból és gyorsan megtörölköztem. A könnyeimet nem tudtam letörölni, mert folyamatosan váltották egymást. De a víz nagy részét letöröltem.

Aztán magamra kaptam a pizsamámat - egy hosszú nadrág és egy rövid ujjú póló. Nem volt kedvem francia bugyiban rohangálni - már úgy sem számít. Ha Justin nem láthatja a lábaimat, akkor senki sem.

Kivánszorogtam a fürdőszobából - Chris azonnal elfoglalta. Bementem a szobámba, bekapcsoltam a TV-t, felkucorodtam az ágyamba, a telefonomat magam mellé leraktam, és csak bámultam a vígjátékot ami épp ment a csatornán.

Hamarosan vége lett a filmnek, de én fent maradtam sorozatot nézni. Megnéztem a CSI-t, és még megnéztem egy pár ilyesféle sorozatot. Közben Justinon agyaltam.

Justin... Basszus, de szép név! Annyira imádom kimondani. Még gondolatban is. És milyen jól néz ki a személy, aki ehhez a névhez tartozik.

És mennyire hiányzik...

Direkt kínoztam magam - felidéztem minden egyes szép pillanatot. Szép csendesen fedték fel magukat az emlékképek, majd ugyanúgy távoztak el, s jött a következő... Sorban minden egyes pillanatot felidéztem...

Mosoly suhant át arcomon. Mennyi szép emlék! Ilyen gyönyörű emlékeim eddig nem voltak. Ez is csak nála volt. Először és utoljára éltem át ilyen pillanatokat. De megérte. Inkább szenvedek most, mint hogy ezek nélkül az emlékek nélkül éljek.

Azt hiszem éjfél felé hagytam abba az emlékek felelevenítését, és próbáltam aludni. Könnyeimtől nedves arcomat a párnába fúrtam, és próbáltam visszafogni zokogásom.

Igazából már nem is tudom, hogy mi váltotta ki. Azt tudom, hogy már kb fél órája zokogok. És nem megy ki a fejemből a szép két szeme.

És nincs itt velem... És nem is lesz, és még álmomban sem számíthatok rá - fogadni mertem volna rá, hogy álomtalan estének - azaz most már hajnalnak - nézek elébe.

Összeszorítottam a szemeimet, és próbáltam abbahagyni a zokogást. Ez egy idő után sikerült is - és nem várt álomba zuhantam...

Figyeltem, ahogyan édesen szundikál, majd összekulcsolt kezünkre tévedt tekintetem. Megkért rá, hogy ne engedjem el - bár most könnyűszerrel elhúzhatnám a kezem, nem számítana semmit. De nem akartam - hisz megígértem. Ha kell, több órán keresztül fogni fogom a kezét.

Sokáig vártam, és csak néztem őt, de hamarosan már nem kellett unatkoznom - Pattie behozatta Jeremy-vel a kívánt könyvet. A Napfogyatkozást kaptam meg, így elkezdtem azt olvasni.

Még mindig fogtam a kezét, közben Jacob járt a fejemben. Hogy neki milyen meleg keze lehet... Melegebbet - jelenleg - nem tudtam volna elképzelni, mint Justin keze.

Sokáig olvastam, de kb egy óra múlva meguntam - mellesleg megkaptam az ebédemet is. Kénytelen voltam fél kézzel enni, mert Justin időközben erősebben tartotta a kezemet.

Némán ettem, közben egy nővér kicserélte Justin infúzióját, mert az időközben kiürült. Én háromszor voltam kórházban: amikor megszülettem, amikor kiszáradtam és amikor eltörtem a lábamat.

Amikor kiszáradtam, az elég durva volt. Mindenféle rossz, kórházi kajával tömtek és el sem mozdulhattam az ágyamról, mert rám volt kötve az infúzió. Nem tudom mennyi vizet vesztettem, de kb. másfél hétig voltam bent és egy csomó vizet belém nyomtak.

Ennek köszönhetően járkálhattam ötpercenként mosdóra.

Mikor megebédeltem, szóltam a nővérnek - ő kedvesen felajánlotta, hogy elviszi a tálcámat, és odaadja valakinek az edényeket - amiben kaptam a kajákat - aki majd visszajuttatja Pattie-éknek.

Sóhajtva néztem az én vőlegényem arcát... Még mindig fura kimondani. Pár napja az... és máris itt fekszik. Ezt vehetnénk Isteni sugallatnak. Nem szeretné, hogy együtt legyünk...

Sose voltam vallásos, de mióta a sors összehozott Justinnal, elkezdtem hinni benne - nem úgy, hogy ő a nagy Isten, megvált mindenkit, figyel ránk... Nekem az Isten szó valami mást jelentett. Egy erőt, ami alakítja a sorsunkat, ha imádkozuk hozzá, néha meghallgatja imáinkat...

Sok minden szétválasztott minket, de mégis itt vagyunk - mi lenne ez, ha nem a sors. De lehet, hogy Ő nem akarja, hogy mi örökre együtt legyünk. Csak azt, hogy pár évig élvezhessük egymás társaságát, aztán vége...

Csak azért imádkozok, hogy ő felépüljön - és erre már egyre több az esély. A történetünknek még nem lehet vége! Még nem... Nekem szükségem van arra, hogy mellettem legyen, hogy szeressen. Hogy legyen. Mert nélküle az élet nem is élet.

Legalábbis számomra.

A kósza gondolatok egymást váltották. Csak gondolkodtam életem arcát figyelve. Ha vannak angyalok, ő az én őrangyalom. Még akkor is ha néha figyelmetlen, komolytalan... Akkor is ő az én megmentőm.

Már hittem az angyalokban is. Ha nem lennének, hogy élte volna túl ezt Jus? Túl sok vért vesztett, mégis felépült. Mi ez, ha nem csoda? Mi ez, ha nem egy angyal műve...?

Egy idő után Justin elkezdett mocorogni. Halkan felnyögött, majd felnézett. Amint megláttam a szemeit, a fájdalom hullámokban öntötte el testem. Lassan mosta végig mellkasomat, majd végtagjaim felé sodródott.

Hogy lehet egy embernek ilyen szeme? Ilyen gyönyörű...

- Leila... - szólalt meg rekedten. - Mennyit aludtam? - kérdezte, majd tekintete kezünkre tévedt. Erre elmosolyodott.

- Egy-két órát. Nem akarsz még aludni? - kérdeztem, és kicsit megszorítottam a kezét.

Megrázta a fejét, mint egy kisgyerek. Halkan felkuncogtam. Egy nagy, felelőtlen gyerek.

- De van egy dolog, ami kéne, hogy felébredjek... - motyogta, és a fejét visszaejtette a párnára - észre sem vettem, hogy felemelte volna.

- Gondoltam. - kuncogtam. - Justin Bieber most pihen, és próbál aludni! - mondtam, majd kihúztam a kezemet az övéből.

- Kérlek! - nézett rám nagyon szépen.

Nagyot sóhajtottam, majd odahajoltam hozzá. Szabad kezével óvatosan megérintette arcomat. Olyan furcsa volt ez a közeledés. Ez az egész. Mintha az első csókunk lenne.

Gyengéden húzta közelebb arcomat, majd ajkait az enyéimhez érintette. Alig értek össze ajkaink. Erre még egy picit közelebb húzott. Lassan elkezdett csókolni. Ilyen csókot...

Fájdalmasan csókolt - nem azért, mert rossz volt, hanem mert tudtam, hogy több ilyen csók nem lesz. Csak ez az egy van, és többször nem lesz ilyen csók...

Fájdalmas gyöngédséggel érintette ajkaimat, szinte alig ért hozzám. Ez a csók sokáig tartott, és furcsán könnyen tudtam lélegezni. Majd én lassan elhúzódtam.

- Ennyi csak elég lesz. - mosolyogtam el magam.

- Hát én kibírnám még, de...

És felriadtam. Zihálva fordultam az oldalamra, és próbáltam lassítani légzésemet. Sose gondoltam volna, hogy visszatérek még valaha Leila Jones személyébe...

74. rész: 'Akarom!'

talán nem erre számítottatok - tudom hogy rossz xD Na de olvassátok el, és majd kérek véleményt ;))

*Justin szemszöge*

A koncert után újra az öltözőm felé vettem az irányt. Fáradtan kapkodtam le magamról a ruhákat, amikbe szinte belesültem. Jó koncert volt, felvidítottak a dalok, a közönség és a viccek, amiket Tay nyomott, hogy felvidítson.

Megint beálltam a tusrózsa alá, és hosszan folyattam a vizet magamra - megint. De csak tizenöt percet engedhettem meg magamnak, mert nagyon fel voltam pörögve, annak ellenére, hogy elfáradtam. Michael Jackson Smooth Criminal című száma zsongott a fejemben. Nem is értem, mikor hallhattam, de a fülembe mászott.

Mikor kijöttem a tusrózsa alól siettem megtörölközni. Mikor készen voltam evvel a művelettel, visszakapkodtam azokat a ruhákat, amiben jöttem a koncert előtt, és siettem a telefonomhoz.

Kerestem a számaim közül a Smooth Criminalt, és mikor elindult, szélesen elvigyorodtam. Bulizni volt kedvem. Mikor elkezdett énekelni, én is énekeltem vele együtt - kívülről tudtam a számot.

De aztán leállítottam, és csak vigyorogtam. Összepakoltam a cuccaimat, majd indultam kifelé. Megkerestem Scooteréket.

- Bulizni akarok! - pattogtam.

- Rendben. - nevetett. - Majd benézünk valahova.

Most aztán örültem a fejemnek. Na de Ushert kéne megfűzni, hogy jöjjön. A telefonomat kihalásztam a zsebemből, majd írtam neki egy SMS-t, hogy nem lenne-e kedve bulizni egy kicsit. A válasz hamarosan jött: gondolom nem kell mondanom mi volt.

Amint visszaértünk a hotelbe rohantam a szobámba, és onnan a szekrényhez - a ruhákat akkor pakoltam ki, mikor unatkoztam.

Kiszedtem belőle egy fekete, neon kék feliratos pólót. Nagy betűkkel szerepelt rajta a 'Party' szó, ami még egy kicsit segített a kedvemen. Aztán hozzá kivettem egy szürke kapucnis pulcsit és egy szintén szürke csőnadrágot. Ezeket felvettem, majd elindultam a fürdőmbe.

Ott csak álltam a tükör előtt, és néztem a hajam. Nem tetszett már annyira ez a hajviselet - unalmas volt. Hát fogtam magam - és másik oldalra söpörtem. Így már egész jó lett. Belemosolyogtam a tükörbe, majd megállapítottam, hogy jól összehoztam.

Aztán siettem kifelé. Anyu megállított.

- Telefon nálad? - kérdezte.

- Nálam. - forgattam a szemeimet.

- Vigyázz magadra, és hívj, hogyha van valami! - mondta, majd egy puszit nyomott az arcomra, amit én gyorsan viszonoztam, hogy elengedjen végre.

Aztán már rohantam is a megbeszélt hely elé. Nem tudtam mi a neve a helynek, pedig már egy csomószor voltam itt. Azonnal kiszúrtam Ush-t - egy csomó csaj vette körül, fiatalabbak, mint ő, de nálam azért öregebbek voltak.

- Heey! - nyújtotta felém a kezét, miközben én odaigyekeztem hozzájuk. Én is kinyújtottam a kezem, majd lepacsiztunk. Pár lány elkezdett körülöttünk kacarászni, és még mindig Ush-t ölelgették.

- Látom hoztál társaságot! - vigyorogtam.

- Uhm... Justin... - jött ide hozzám egy csajszi Usher 'bandájából'. Hosszú fekete, egyenes haja volt, nagy barna szemekkel. Szép volt, meg kell hagyni. Rám mosolygott. - Nagy rajongód vagyok! - kuncogott. - Csinálhatnánk egy képet?

- Persze. - mosolyogtam rá, mire ő elővette a telefonját. Beálltunk, majd fényképezett. Megnéztük a képet. Nehogy azt higgyétek, hogy egoista vagyok, de ez rohadt jó kép lett. - Ezt átküldöd? - kérdeztem tőle vigyorogva, és húztam is elő a telefonomat a zsebemből.

Erre felkuncogott, majd megvárta míg előhalászom a telefonomat. Aztán elküldte, én meg vigyorogva váltottam háttérképet - mostantól ez lesz a háttérképem.

- Bemegyünk? Én már nagyon pörgök! - vigyorogtam, és átkaroltam a csaj derekát - lehetett húsz körül, nem sokkal idősebb nálam. Mellesleg ugyanolyan magasak voltunk - de aztán megláttam, hogy rajta magassarkú van. Szóval ő alacsonyabb nálam. Hááh...

A csajszi átkarolta a derekamat, és nevetve húzott be a klubba, ahonnan hangos zene szűrődött ki.

Mikor beértünk, Usher elkapta a karom.

- Ne tűnj el a szemem elől! - vigyorgott. - Nekem kell vigyáznom rád! Szóval legyél szem előtt! - nevetett, majd utamra engedett. Egy-két csajszi még átjött Ush-tól hozzám, és elhúztak táncolni.

- Hé, csajok, ne olyan hevesen! - kuncogtam, mert az egyik véletlenül megkarcolta a csípőmet a műkörmével, miközben húzott.

- Miért is ne? - kuncogott a szőke csajszi a fülembe, aki megkarcolt. Hátulról hozzám simult, és úgy kezdtünk táncolni. A másik - a fekete hajú - a hátát a mellkasomhoz nyomta, a karjaival átölelte a nyakamat, és elkezdett táncolni. Átöleltem, és hagytam, hogy a ritmus magával rántson.

Egyszerre mozogtunk, én meg egyre jobban élveztem ezt az estét. Aztán a vörös hajú aki még egy fekete hajú csajszival lelépett a pulthoz piáért, idejött, és a kezembe nyomott valamit. Lehúztam, gondoltam ettől jobb kedvem lesz. Aztán a másik feketét is magamhoz húztam, és kértem egy kicsit az italából.

- Hé, cica, tudsz adni egy kortyot? - kérdeztem, és az egyik kezemmel - ami ehhez a feketéhez közelebb volt - elengedtem az előttem táncoló csajszit, majd ezt a feketét karoltam át.

Vigyorogva emelte a számhoz a poharát, és lassan öntötte, míg abból el nem fogyott a pia. Kicsit szédültem, kb olyan volt, mint azon a bizonyos éjszakán... Amikor filmet néztem egy lánnyal, aki nekem sokat jelentett... És jelent.

De ezeket a gondolatokat gyorsan elhessegettem, és közelebb húztam magamhoz a feketét.

Aztán a zene átváltott. A szőke eltávolodott tőlem, majd odament a vöröshöz. Néztem, hogy ezek mit csinálnak, mire leesett, hogy a szőke átöleli, és elkezdenek táncolni. Elvigyorodtam.

Odahajoltam a szőkéhez.

- Nekem rendeztek műsort? - kuncogtam.

- Miért, tetszik? - vigyorgott, és kacéran a szemembe nézett. Az ajkamba haraptam, majd elkezdtem bólogatni. Az lassan elengedte a vöröst, mire az felkuncogott, és az oldalamhoz jött. Az arcomhoz hajolt mindkettő, majd kaptam egy-egy puszit.

Aztán a szőke a fülemhez hajolt.

- Szeretnél még műsort látni? - mosolygott a fülembe.

- Ha ez lehetséges. - öleltem át a derekát, és az ujjaimat becsúsztattam a pólója alá, a derekához. Erre felkuncogott, és átölelt. Az ujjait becsúsztatta a pólóm alá, és óvatosan megkarmolt. Erre elmosolyodtam, és az államat a vállára fektettem.

De nem lehetett sokáig ott, a szőkeség felhúzta az arcomat, és megcsókolt. Lefagytam. Én nem erre a csókra vágytam, még most sem, hogy nem voltam valami józan. Én Luce csókját akartam, Luce testét, mindenét...

De azért óvatosan visszacsókoltam, majd elhúzódtam. A csaj rám mosolygott, de nekem nem ment annyira a mosolygás. De azért magamra erőltettem egy mosolyt. Aztán óvatosan elhúzódtam tőle.

Elment a kedvem a bulizástól. Elindultam a pult felé. Felültem, majd rendeltem valami erőset. Nem tudtam mit, de azt mondtam a pultos csajnak, hogy valami ütőset adjon.

Majd mikor megjött a piám, gyorsan lehúztam és kértem még egyet. Nem tudtam igazából mit csinálok. Csak hiányzott Luce...

...Ezért elő is vettem a telefonomat, és tárcsáztam barátnőmet. Mikor felvették, nagyon megörültem.

- Sziaa! - köszöntem bele.

- Szia, Justin! - kuncogott egy ismerős hang.

- De te nem Luce vagy! - mondtam csalódottan.

- Chelsea vagyok! - mondta halkan.

- Ja tényleg. - nevettem fel. - Tudnád adni Luce-t?

A vonal túlsó végén felsóhajtottak, majd egy beleegyező mormolás. Majd egy msik hang szólt a telefonba.

- Justin? - kérdezte az a hang meglepődötten, amire már annyira vágytam. Hallottam, hogy szalad. Majd süket csend lett a vonal másik végén.

- Én vagyok az, cica! - mondtam, majd még lehúztam egy-két pohárral - vagy mivel - abból az erős cuccból.

- Te részeg vagy? - kérdezte gyanakodva.

- Annyira hiányzol! Akarlak! Gyere vissza! - motyogtam a telefonba, majd felkönyököltem a pultra.

- Justin! Ne igyál többet! - kért kétségbeesetten. - Így is szörnyű a hangod!

- Nem hiszem. - kuncogtam fel. - Akkor nem szeretnének az emberek...

- Úgy értem hogy most! - nevetett. - Sokat ittál! Ki van ott veled?

- Usherrel jöttem... De azóta nem találkoztam vele... De biztos itt van valahol. - feleltem szórakozottan.

- Tudod mit csinálj? Keresd meg Ushert, és mondd meg neki, hogy vigyen ki! - mondta hangosan, hogy megértsem. A zene hangosan dübörgött, muszáj volt hangosan beszélnie, különben nem értettem volna.

- Rendben. Szeretlek! - mondtam, majd kinyomtam.

A fekete, hosszú hajú csajszi idejött hozzám. Átölelt, mire én visszaöleltem, és a füléhez hajoltam.

- El tudnál vinni Usherhez? - kérdeztem, és belekapaszkodtam, nehogy elessek.

- Persze, gyere Biebs! - mondta, majd elkezdett cipelni. A másik fekete hajú idejött, mire elmagyarázta neki a másik, hogy el kéne engem vinni Ush-hoz. A másik csaj a másik oldalamra jött, átkarolta a derekamat, a karomat átvetette a vállán - úgy mint a másik csajszi - és húzni kezdtek mentorom felé - aki valószínűleg ki fog nyírni.

Mikor odaértünk, Usher hirtelen felpattant a kanapéról, amin ült. Nagy szemekkel nézett rám.

- Te részeg vagy? - kérdezte, miközben mélyen a szemembe nézett. Csak bámultam rá, mint egy hülye, és még mindig a két lányba kapaszkodtam, nehogy orra essek.

- Az. - válaszolt helyettem a csajszi.

- Mennyit ittál? - pofozgatta gyengéden az arcomat, hogy magamhoz térjek.

- Luce mondta, hogy jöjjek ide hozzád, és még mondta hogy vigyél ki... - motyogtam, és erősen kapaszkodtam, mert elkezdtem hátra dőlni. De a két lány megtartott.

Ush széttekintett, majd intett.

- Kimegyünk a hátsóajtón... Különben megláthatnak... - mondta, majd a fejemre húzta a kapucnit, majd elindultunk valamerre.

A következő emlékem, hogy kint ülök a szórakozóhely oldalához támaszkodva. A hátamnál éreztem a hideg falat.

- Te normális vagy? - kérdezte Usher kissé idegesen. - Tudod mit fogunk ezért kapni?

Lehajtottam a fejem, de nem csupán a bűntudat miatt. Szédültem, mint állat. Aztán a fejemet a falhoz támasztottam, hagytam, hogy a hideg szél kihűtse testemet. Kezdtem józanodni.

Tehetetlenül ingattam a fejem. Nem így akartam ezt. Mint ahogy ezt a dolgot is Luce-al. Többet nem merek a szemébe nézni. Tudja, hogy én itt buliztam, hogy leittam magam, még azon a napon, amikor elment.

És még azt a levelet sem láttam...! Látni akarom! Most. Azonnal...

Elkezdtem mászni a földön. Muszáj megkeresnem Kenny-t! Azonnal!

- Hé, mit csinálsz, kölyök? - húzott vissza a pulcsimnál fogva Ush, és visszaültetett.

- Látom kell azt a levelet. - nyöszörögtem.

Nem kérdezett rá, és ennek most örültem is.

Végül - mikor már egyáltalán nem szédültem - felkeltem, és odaálltam Usher elé.

- Haza tudsz vinni? - kérdeztem halkan.

A kezembe nyomott húsz dollárt.

- Ebből csak haza tudsz taxizni. - mondta, majd itt hagyott...

73. rész: Képek

Nem voltam hajlandó visszamenni. Nem ütök meg nőket, de ez a csaj úgy kihúzta a gyufát, hogyha tovább bent maradok, tényleg megütöm.

Scooter öt perc múlva utánam jött, én addig elkezdtem a telefonomban a képeket nézegetni. Olyan képek is voltak, amikre egyáltalán nem is emlékeztem. Mondjuk amikor Luce-t fényképeztem, és ő nem figyelt.

- Ezt elszúrtad... - jött ki Scoo, kezét a vállamra tette, én meg megijedtem. A telefonomat elrejtettem, hogy ne lássa milyen képeket nézegetek.

- Már eléggé elegem volt a csajból. - bújtam ki a keze alól.

- És ezért kellett jelenetet rendezned? Most már tudják, hogy mi a helyzet, köszönhetően neked. - hadarta. - Tagadhattál volna, de nem...! Neked muszáj volt így reagálnod! Most már nem is tagadhatsz! Annyit már tudnak, hogy az a lány a repülőtérről többet érez irántad, de hamarosan rájönnek a többire is, nyugi!

- És ezt itt kell megbeszélnünk... - mondta kifejezéstelen arccal. Gyorsan körbepillantott. Nem volt itt senki, de azért bólintott.

- Majd kerítünk jobb helyet erre a beszélgetésre! - mondta, majd elindult. Lehajtott fejjel követtem.

És hirtelen valami nedves, meleg dolog gördült végig az arcomon. Annyira rosszul voltam ettől az egésztől. Fájt, hogy nem értenek meg, hogy csak én vagyok ilyen nyomorult az elhagyatottságtól.

Elkezdtem halkan szipogni, törölgetni az arcomat, hogy ne jöjjenek rá, hogy sírok. Ha észrevették, ha nem, nem figyeltek rám. Mikor bemásztam a hátsóülésre - ami egyáltalán nem szokásom -, Kenny észrevette, hogy valami gáz van.

- Hé, kölyök, minden rendben? - nézett hátra.

- Nem! Rohadtul nincs semmi rendben! Luce itt hagyott, és senki nem ért meg engem rajta kívül! De ő meg elment és nem is fog visszajönni! - kiabáltam, majd mikor befejeztem, csak meredtem testőröm meglepődött arcára, majd elbőgtem magam.

Elfordultam tőle, és csak bőgtem. Nem tudtam felnézni. Annyira fájt, és annyira elegem volt. Még most is sok volt bennem a feszültség, annak ellenére, hogy félig kikiabáltam magam.

Scooternek kellett szólnia, hogy megérkeztünk. Nem vettem észre, hogy már megállt a kocsi.

- Hé, Justin, megjöttünk! - szólt hozzám halkan.

Erre próbáltam abbahagyni a bőgést, kivágtam az ajtót, majd kiszálltam. A fejembe húztam a kapucnit, az ajtót úgy hagytam, és elindultam befelé. Így is egy halom paparazzi nyomta a fejembe a rohadt kameráját.

- Hagyjanak már békén! - sziszegtem. De egyik sem hallotta.

Berohantam az épületbe, és azonnal az öltözőm felé vettem az irányt - legalábbis azt akartam felkeresni.

- Merre van az öltözőm? - állítottam meg egy csajszit, aki majdnem elment mellettem.

- Csak egyenesen. Onnan majd megtalálod! - mosolygott rám. Erre eszembe jutott Luce. Hogy neki mennyivel gyönyörűbb a mosolya, szebb a hangja, szebbek a szemei... Csak ő járt a fejemben.

Bólintottam, majd anélkül, hogy megköszöntem volna a segítséget, elindultam előre. Egy nyíl volt a falon, 'Öltözők' felirattal alatta. Lefordultam balra, amerre a nyíl mutatott, majd kerestem a nagy JUSTIN BIEBER feliratot az ajtókon.

Amint megtaláltam, benyitottam. Nem törődtem avval, hogy néz ki a hely, csak elindultam a fürdő felé. Amint odaértem, ledobáltam a cuccaimat a földre, majd beálltam a tusoló alá. Muszáj volt letusolnom.

Sokáig folyattam magamra a vizet, majd kiszálltam, és kerítettem egy törölközőt. aztán visszamentem az öltöző részbe, és elkezdtem felvenni azokat a ruhákat, amiket Ryan kikészített nekem.

Mikor felöltöztem, leültem a padra, előszedtem a telefonomat, és írtam egy SMS-t.

Igaz, fáj, hogy megbántottál, de nem érdekel, gyere vissza kérlek! Szükségem van rád! Nem tudlak kiverni a fejemből! - Gondolom nem kell említenem, ezt kinek írtam. Kikerestem a névjegyekből a címzettet, majd elküldtem.

Vártam fél percig, a telefonomra meredtem, szuggeráltam, hogy SMS jöjjön. De ekkor kopogott valaki.

- Gyere! - sóhajtottam, és leraktam magam mellé a telefont.

Kinyílt az ajtó, és Jaden jött be.

- Cső! - nyújtottam a kezemet, de nem álltam fel. Amikor idejött belecsapott, majd leült mellém.

- Na mi a pálya? - kérdezte, és rápillantott a telefonomra, amit görcsösen szorongattam még mindig.

- Semmi. - hajtottam le a fejemet.

- Scoot mondta mi a szitu. Meg hogy ne nagyon szekáljalak, mert harapsz, elég durván... - lökte a szövegét.

- Áhh... Csak egy lány. - nyöszörögtem halkan.

- Akkor nem csak egy lány. - jegyezte meg halkabban, mint szokta.

- Hát nem. - sóhajtottam, és felkönyököltem a térdemre.

- Hívást vársz? - pillantott újra a telefonra, amit én még mindig szorítottam.

- Öhm... SMS-t. - engedtem el lassan a telefont.

- Ahham. A csajtól? - kérdezte, közben halkan elkezdett dobolni a padon az ujjaival.

- Aha. - motyogtam. - De Jad, nem hagyhatnánk? - kérdeztem, és ránéztem.

- Hagyhatjuk, de gondoltam most másra úgysem tudnál figyelni... - mondta, és még mindig dobolt.

Egy ideig mindketten hallgattunk.

- Csak hiányzik. - suttogtam.

- Szóval nagyon komoly volt? - kérdezte halkan.

Lassan bólogattam.

- Ő a világ leggyönyörűbb személye. - mosolyodtam el. - És még sorolhatnék róla tulajdonságokat, de gondolom úgysem érdekel. - kuncogtam.

- Hát de azért is mondjad. - vigyorgott. - Kíváncsi vagyok ki vette el az eszed.

Felsóhajtottam, majd felkaptam a telefonomat. Képet kerestem, majd a kezébe nyomtam, mikor találtam egy képet, amin jól látszódik.

- Ő az. - mosolyogtam. És most az emléke boldogsággal töltött el. Nem kétségbeeséssel, félelemmel és fájdalommal. Most a jó oldalát néztem: hogy ő az enyém volt, és az emlék legalább az enyém marad mindörökre. - Gyönyörű, a hangja eszméletlen, a mozgása aranyos. - itt felkuncogtam. - A tánc nem az erőssége, de ettől olyan aranyos. Kedves, törődő. És eszméletlen személyiség.

Jaden hosszasan nézegette a képet.

- Szép. - mosolyodott el végül. Csak nem nagyon látom.. Van valami kép róla? Facebookon fent van?

- Aha, azt hiszem. - kuncogtam. - Majd otthon megnézem, utána átküldöm a képet.

- Okéés. - vigyorgott.

- Idő van. - szólt be Scoot.

- Oké. - sóhajtottam, majd felpattantam. Elindultam az ajtó felé, szinte rohantam. Meg sem álltam a színpadig...

*Lucy szemszöge*

- Add már vissza! - kiabáltam Chrisre.

- Addig nem, amíg hívogat meg írogat neked! - közölte, és elrakta a telefonomat azsebébe.

- Tudod, hogy ez fontos üzenet lehet? - kiabáltam vele. - Lehet, hogy valami baj van! Lehet, hogy történt vele valami! Nem érted, hogy ez nekem fontos? - kérdeztem már könnyekkel küszködve.

- Nem érdekel! Megbíztam benne, ő meg eljátszotta a bizalmamat, és kérdezés nélkül elvitt az Egyesült Államokba! Tudod, hogy mennyire aggódtam érted?

Lehajtottam a fejem.

- Laura-tól kellett megtudnom, hogy elmentél. - mondta ingerülten. - Egyébként anyu elköltözött Floridába.

- Hogy mi? - kérdeztem nagy szemekkel.

- Igen, lemaradtál erről, mert neked Justinkával kellett utazgatnod. És már csak karácsonykor láthatod, mert nem fog visszajönni, csak akkor. Gratulálok! - mondta, majd felment az emeletre.

Chels lépett ki a konyhából. Némán idejött hozzám, majd átölelt.

- Most csak dühös. De nyugi, minden rendbe jön! Majd visszaszerzem a telefonodat. - mosolygott rám.

- Köszönöm! - öleltem át erősen. - Mindent! - mondtam, majd elengedtem, és könnyes szemekkel indultam fel a szobámba.

Mikor benyitottam kongó üresség fogadott. Ott volt az ágy, de se takaró, se lepedő. Minden úgy, ahogy hagytam. Még az a papírgalacsin is ott hevert, amit ledobtam még hónapokkal ezelőtt, és nem vettem fel. Ruha a szekrényekben, amit nem vittem magammal. Emlékek a szobában, ott ahol hagytam őket.

Nagyot sóhajtottam, majd elindultam az íróasztalomhoz. Leültem a gépem elé. Ott volt, de nem látszott rajta, hogy elhagyatott lenne: hogy is lenne, csak pár napja nem használtam.

Majd felálltam, bedugtam a konnektorba a hosszabbítót, mire a monitor bekapcsolt. Lassan mentem vissza az íróasztalhoz, újra leültem, és bámultam a monitor fekete képét. Az ujjam anélkül, hogy irányítottam volna, megtalálta a beindító gombot.

A gépem lassan életre kelt, halkan, szorgalmasan zümmögött. Mikor bejött az asztal, rámentem a netre. Nézzük... Hezitáltam, hogy mit írjak be a keresőbe. Aztán gyorsan bepötyögtem, hogy 'Facebook'.

Elkezdtem nézelődni. Annyi értesítésem volt... Meg levelem is. először a leveleket néztem meg.

Jött Amy-től, Rebecka-tól (egy lány a suliból), Tomtól és Aarontól is. Először arra mentem rá, amit Amy-től kaptam.

Helló! Nem ismered a telefont? Vagy esetleg az msn-t? >.< Jó lenne, ha írnál, mert már kezdem azt hinni, hogy csak egy ember vagyok a múltadból.

Erre eszembe jutott az 'új életem'. Milyen jó kis vége lett... Elkezdtem élni, ez volt kb. két nap, és kész... Vége. Ahogy nekem és Justinnak is...

Felnyögtem, majd elkezdtem gépelni.

Bocsi, csak most minden olyan zűrös :S

Ennyit írtam, majd néztem a következő levelet.

Szija :) Gondoltam összefuthatnánk valamikor, ha gondolod. :)

Rebecka... Fúúh. Hát mondjuk kedves csaj, csak nem ismerem annyira.

Okéés.. Majd csak az idő meg a hely kell ;) Aztán felőlem okés ;)

Akkor Tom:

Szija :) Régen beszéltünk msn-en. Ha leszel, majd írj rám, lécci :)

Oksiii :D Majd írok :)

És Aaron. Ettől féltem.

Figyelj... Tudom, hogy most nem voltunk valami jóban, de én szívesen találkoznék veled, ha adsz még egy esélyt. Szeretnék javítani :)

Erre a válaszolt most hanyagoltam. Majd válaszolok, de most nem volt kedvem. Akkor értesítések: Amy Wide megjelölte a következőt: egy téged ábrázoló fénykép. erre kíváncsi leszek.

Rákattintottam, és megnéztem a képet. Na basszus, ez lefényképezett amikor Justinnal voltunk ketten. Amikor táncoltunk a klubban. Meg volt még egy-két kép: amikor bowlingoztunk, amikor sétáltunk egymás mellett és nevetgéltünk.

Amy pont fent volt chaten. Ráírtam.

[Lucy Reynolds]: öhm, szija. leszednéd azokat a képeket, amin Justinnal vagyok? a rajongók szétszednek, ha meglátják.

De én azért még gyorsan elmentettem a képeket. Szép emlékek...

[Amy Wide]: leszedem, ha szépen kérsz:))

[Lucy Reynolds]: légyszi szedd le :)

[Amy Wide]: jólvan, leszedem... :))

[Lucy Reynolds]: köszi :)

Ezzel be is fejeztem a csevegést. A többi értesítés nem érdekelt, csak lájkolások voltak, azokat meg nem szoktam megnézni.

Felmentem msn-re, mire vagy hatan rám írtak. Amy, Tom, Beth, Naomi, Laura, Aaron. Az utolsó névnél összerezzentem...

72. rész: 'Hogy állsz a lányokkal?'

Kenny nem szólalt meg, csak elkezdett húzni az ajtó felé, a bőröndjeimet meg Pattie hozta utánam. Mikor már sikerült megmozdítanom a lábaimat, egymás után pakolgatni őket, elengedett, és hagyta, hogy egyedül menjek.

Lementünk a kocsijához, majd beszálltam, ő berakta a csomagtartóba a bőröndjeimet. Beszállt, én meg bekötöttem magam. Kibámultam az ablakon, és azt vártam, hogy elinduljunk.

- Mehetünk? - kérdezte.

Nem néztem rá, úgy válaszoltam.

- Persze. - mondtam, majd halkabban folytattam. - Már úgy is mindegy...

Nem hallotta meg, csendesen beindította a kocsit, majd elindultunk. Elég gyorsan odaértünk, legalábbis nekem öt másodperc lehetett. A gondolataim még mindig körülötte forogtak. Talán rosszul teszem ezt, hogy most elmegyek... Talán ez csak egy mélypont a kapcsolatunkban.

Mindent elrontottam - belátom. És ennek kell most elviselnem a következményeit...

Kiszálltunk a kocsiból, mikor kiértünk a reptérre, Kenny a csomagjaimat kivette hátulról.

Belenyúltam a hátsózsebembe, csak úgy, mire találtam egy papírfecnit.

- Van egy tollad? - kérdeztem, mert eszembe jutott valami. Kenny előkeresett egy tollat a kesztyűtartóból, majd a kezembe nyomta. - Köszi! - mosolyogtam rá.

Elkezdtem írni a papírkára - egy búcsúlevelet.

Remélem, ezt akkor olvasod, mikor már elmentem. Csak annyit szerettem volna, hogy még mindig szeretlek. Csak olyan hülyén alakultak a dolgok... És hiányozni fogsz. Nagyon. Tudom, hogy neked én nem, de azért szerettem volna, ha tudod. És én várni fogok rád... Talán nem találkozunk többet, de nem lehet tudni. Nem kell neked is várnod rám, éld az életed! Tudod, U Smile, I Smile :)

Hát igen, ennyi fért ki, szerencsémre az a papírfecni nem abból a nagyon pici fajtából volt.

Kenny kezébe nyomtam.

- Ezt odaadnád Justinnak? - kérdeztem óvatosan. Sóhajtva bólintott, majd eltette a kis papírt.

Bementünk, Kenny leadta a cuccaimat, én meg vártam, mikor szállhatok már fel a gépre.

*Justin szemszöge*

Amint kigondolkoztam magam, már indultam is vissza, hogy bocsánatot kérjek, vagy valami. Hogy lássam még egyszer. De mikor hazaértem, anyám avval fogadott, hogy Kenny már kivitte a reptérre.

Itt majdnem szívrohamot kaptam, azonnal siettem a reptérre, hogy legalább rendesen elköszönhessek tőle. Rájöttem, hogy én még mindig szeretem, csak dühös voltam rá, és azért mondtam azokat...

Mikor beértem, elkezdtem keresni a szememmel, merre lehet Luce. Amint megláttam, szaladtam utána, hogy utolérjem. De hirtelen valakibe beleütköztem. Kenny kapott el.

- Nee! - ordibáltam, és próbáltam kiszabadulni a karjai közül. - Lucy! - ordibáltam, de meg sem rezzent. Épp a jegyét adta oda.

A könnyeim elkezdték arcomat áztatni. Csak bőgtem és vergődtem Kenny karjai között.

- Miért nem engedsz? - kérdeztem, és próbáltam levakarni magamról a testőrömet, és kétségbeesetten láttam, ahogy Lucy elindul.

- Nem mehetsz utána! Azt mondta már nem akar látni! - mondta. Kikerekedtek a szemeim, a könnyek lassan gördültek végig az arcomon. Nem tudtam elhinni. Miért nem akar látni?

- Miért? - nyögtem ki halkan.

- Nem tudom. Azt nem mondta. - mondta. Úgy szerettem volna látni az arcát, hogy olvashassak belőle, de jelenleg még mindig az a jelenet pörgött előttem - újra és újra -, ahogy kisétál az életemből Luce.

- De hagyott egy üzenetet. - mondta, majd előszedett egy összehajtogatott papírfecnit. - Majd otthon elolvasod, de most menjünk!

- De Luce! - néztem rá, úgy mint egy hülyére, aki nem érti meg, hogy a másik mit akar. - El akar menni! - mutogattam arra, ahol Luce ment. - Csak még egyszer! Kérlek! - könyörgőn összekulcsoltam az ujjaimat, és kiskutyaszemekkel néztem rá.

- Nem. Mennünk kell! - mondta, majd elkezdett húzni.

- Luce, szeretlek! - ordibáltam még oda, de azt már nem láttam, hogy ő mit reagált, mert Kenny elrángatott...

Mikor visszaértünk a hotelbe, én szinte depressziós lettem. Felmentem a szobámba, és bezárkóztam. Csak feküdtem, és bőgtem - fiú létemre -, és csak szenvedtem. Rájöttem, hogy mennyit jelent nekem. És már nem érdekelt, hogy hazudott, még az sem érdekelt volna, ha megcsalt volna - akkor is kellene. Szükségem van rá!

- Justin, egyél egy kicsit! - szólt be anyám. - Csináltam szendvicset.

- Nem érdekel, nem vagyok éhes! - motyogtam.

- Mindjárt menned kell az interjúra! - szólt be Scoo.

- Nem lehetne elhalasztani? - kérdeztem nyűgösen.

- Nem. Egyél valamit, öltözz át, és indulunk! - mondta szigorúan.

- Oké. - nyöszörögtem, és felkeltem az ágyról. Elindultam az ajtóhoz, majd kinyitottam. Anyu állt ott, egy tálcával a kezében. Elvettem, majd elindultam a kanapé felé, és leültem.

Unottan majszoltam a szendvicset, bár jól esett a gyomromnak, ami a reggelin kívül még nem kapott semmit. Már délután fél öt volt, háromnegyed ötre kell odaérnünk, utána meg mehetek koncertezni. Szupeeeeer...

A telefonomat kihalásztam a zsebemből. Megint tárcsáztam Luce számát, remélve, hogy már leszálltak, és be van kapcsolva a telefonja.

De most felvette, mire azonnal a fülemhez kaptam a telefont.

- Luce! Luce, ott vagy? - kérdeztem mohón.

- Igen. - nevetett fel. - Sajnálom, de le kell tennem, mert Chris nagyon dühös! - mondta, majd azonnal megszakadt a vonal.

Könnyes szemekkel csúsztattam a telefont vissza a zsebembe, és tovább majszoltam a szendvicset. De jó, fogadok már fel sem hívhatom... A bátyja miatt...

Mikor megettem a kajámat, elzavartak készülődni. Gyorsan lefürödtem, majd hajat szárítottam. Felvettem azt, amit Ryan készített össze, mivel már őt is riadóztatták Scooterék. Gondolom azért, hogy ne nézzek ki hülyén. Kész lettem volna felvenni azt, ami először a kezembe akad, nem is törődve azzal, hogy mik azok...

- Hé, haver! - szólalt meg Ryan, a kezét a vállamra tette, miközben én üresen bámultam a tükörképemet a fürdőszobában. - Ennyire depisnek azért nem kéne lenned! Mi történt, hogy ennyire összeomoltál?

Elhúztam a számat. Hát igen, ő nem tud róla.

- Csak volt valami... - motyogtam. - És... - nem tudtam mit mondani.

- Csaj van a dologban? - kérdezte.

Sokáig hallgattam, végül bólintottam.

- De senkinek ne mondd el! Nem tudhatnak róla. - mondtam, majd felsóhajtottam. Elindultam a nappali felé.

- Azt hiszed nem jönnek rá? Te meg majd tagadod, és azt mondod, hogy meghalt a kutyád?! - kérdezte, gondolom poénosnak találta, mert vigyorgott hozzá.

- Rohadtul vicces! - morogtam, majd kimentem.

- Én csak fel akartalak vidítani! - magyarázkodott, de én már nem is figyeltem rá.

- Mehetünk? - kérdezte Scooter.

- Persze. - motyogtam. - Egyébként Kenny... Nem tudod hová raktam azt a papírfecnit?

- Nem. - hazudta, de én észrevettem.

- Szóval hol van? - kérdeztem. - És légy szíves most ne hazudj!

- Nálam van. - mondta. - De majd este elolvasod!

- Én most akarom! - mondtam, és kinyújtottam a kezemet érte.

- Nem, majd csak este! - mondta Kenny, én meg már nem tudtam tiltakozni, mert Ryan elkezdett tolni kifelé.

- Majd én megszerzem neked! - suttogta, hogy csak én halljam.

- Kösz! - mondtam, majd felsóhajtottam, és elindultam Scooter után.

Valami újságnak adtam interjút, de nem tudtam melyiknek, és megkérdezni meg nem volt kedvem, igazából rohadtul nem érdekelt.

Egy fiatalabb, szőke hajú csajszi kérdezgetett, de rá sem bírtam nézni. Ha úgy vesszük szép volt - azt hiszem. Nem nagyon tudtam figyelni rá, folyamatosan Luce-on kattogott az agyam.

- Szia Justin! - köszönt mosolyogva.

- Helló! - köszöntem vissza, majd egy halvány mosolyt erőltettem az arcomra. Úgy éreztem, hogy szerepet kell játszanom, meg kell játszanom önmagamat, boldognak kell tűnnöm.

- Na miújság? Úgy tudjuk mostantól karácsonyig nem fogsz vissza menni Kanadába, mert elkezdődött a turnéd...

- Igen, így igaz. - mosolyogtam, de legbelül bőgtem volna. Karácsonyig! Milyen messze van az még... - Bár ki tudja? Lehet, hogy még haza látogatok. Már most hiányzik a családom és a barátaim is.

- Megértem. Nehéz lehet tizenhat évesen ekkora terhet viselni. Nem lehet mindig veled a családod, nem láthatod sűrűn a barátaidat... Kihagytam valamit?

- Hát igen... Nem lehet magánéletem. - Scoo erre halkan felszisszent, mire arra pillantottam, ahol ő ült. Halványan megrázta a fejét. - Vagyis ez most nem akkora gond... Most nem hiányzik egy barátnő az életemből. Nem tudnék vele lenni, mert lefoglal ez az egész. - igyekeztem kijavítani magamat.

- Értem. Na és tényleg, hogy állsz a lányokkal? - kérdezte mosolyogva a csaj.

- Hát... Most nincs senkim. - nyeltem egy nagyot, és reméltem nem veszi észre, hogy hazudok. Vagyis igazából nem is hazudok: tényleg nincs már barátnőm. Már... - És nem is nagyon tervezem, hogy legyen. Most lefoglal a karrierem.

- És nem hiányzik egy barátnő?

Bazdmeg, hagyjon már evvel a hülye barátnős kérdéssel... - mondtam majdnem. Nagy vigyort erőltettem az arcomra.

- Miért ne hiányozna? Csak az a gond, hogy már kijöttem a gyakorlatból. - nevettem. - Nem vagyok olyan nagy csajozógép, már rég volt barátnőm.

- Mi mást hallottunk. - mosolygott a nő. Na basszus... Ha ezek rájönnek, hogy én és Luce... - A repülőtéren láttunk egy lánnyal... - Basszus, ezek tényleg tudják... - Ő a barátnőd volt?

Fellélegeztem, még tagadhatok.

- Nem. - nevettem. - Az egyik barátom. A szüleink jóban vannak, meg mi is jóban voltunk.

- Voltatok? - kérdezett vissza.

- Igeeen... - vakartam meg a tarkómat. - Bonyolult, inkább hagyjuk a témát.

- Pedig minket nagyon érdekelne! - mondta, és kicsit behajolt. Ez most azt hiszi, hogyha látom a dekoltázsát, beszélni kezdek? Hülye liba...

- Hát pedig nem szándékozom beszélni erről a témáról. - mosolyogtam.

- De légyszi! - kérlelt. - Vagy van valami titkolni valód a lánnyal kapcsolatban? - vonta fel a szemöldökét.

- Örülnék, ha nem forgatná ki a szavaimat. - mondtam még mindig mosolyogva, de szinte már vicsorogtam, nem is vigyorogtam...

- Csak tegeződjünk! Jessica vagyok... - Éreztem... Minden hülye ribancot Jessicának hívnak? Már kezdett feldühíteni.

- Nekem így jobb. - mondtam, és halványan utaltam rá, hogy ne tegeződjünk. Szóval ő se tegezzen engem...

- Rendben... És elárulnád a lánynak a nevét?

- Inkább nem. Ő sem szereti a túl nagy figyelmet. - mondtam, és hátradőltem.

- Aha. De ő ugye többet érez irántad, mint barátságot? - kérdezte halványan mosolyogva.

Egy hosszú pillanatig a szemébe néztem, majd felálltam, és elhagytam a szobát.

Wáháá *-*

Gondoltam bejelentem :D Új részt írtam, csakhát nem ide, és nem egyedül... Nem biztos hogy ismeritek a blogot (de azért remélem igen), de azért szerintem érdemes elolvasni a blogot, mert nagyon jó :D A címe: http://jbiebs.blogzona.hu/
És ide írtam én új részt, vagyis mondjuk úgy, hogy "besegítettem". Petraa15 rohadt jól ír, érdemes elolvasni az egész blogot, ismétlem. Na jó, én lépek :D Naszóval jó olvasást ---> http://jbiebs.blogzona.hu/  ... Az elejét írtam én, de ezt majd még megnézhetitek a rész előtti kis szövegben ;D Na jóccakát én kis olvasóim, AgNeSfRaNk lelép ;D

71. rész: 'Látnom kell még egyszer!'

A kezem azonnal a telefon felé nyúlt, ami a zsebemben pihent. Előszedtem, majd ránéztem a világító képernyőre.

- Ki az? - kérdezte Jus, mikor már vagy tíz másodperce mereven bámultam a képernyőt.

Nagy nehezen kierőltettem egy szót.

- Chris. - mondtam még mindig a képernyőt bámulva. Meg sem fordult a fejemben, hogy felvegyem, csak néztem. Tudtam mit akar, nem akartam még szembe kerülni vele - még ha csak telefonon keresztül is.

Hallgattam a csengőhangom - úgy is régen hallhattam már azt a számot amit épp a telefonom játszott.

- Vedd fel! - unszolt Jus, és mögém állt. - Itt leszek... Minden rendben lesz!

Halkan felsóhajtottam, majd a fülemhez emeltem a telefont. Lassan vettem fel a telefont, közben halkan vettem a levegőt. Így hallottam, ahogyan Justin olyan egyenletesen lélegzik...

- Igen? Itt Lucy. - mondtam bizonytalanul a telefonba.

- Hogy képzelted, hogy elmész? - kiabálta ingerülten, dühösen a telefonba Chris, mire el kellett tartanom a fülemtől a telefont nehogy megsüketüljek. Megremegtem, azonnal könnyek gyűltek a szemembe.

- Nem akartam. - csordultak ki a könnyeim. De hülye mentség! De csak ezt tudtam kinyögni. A hangja megrémített, olyan volt, mint amikor megtudta, hogy először ittam. Akkor is ez a mondat hagyta el a számat.

Az emlékek megrohamoztak, mire a könnyeim megsokszorozódtak.

- Akkor miért mentél? - kérdezte már valamivel halkabban, de a hangjából sütött a tehetetlen düh. - Tudod mennyire dühös vagyok? Elmentél avval a kis gyökérrel, úgy hogy alig ismered! Mi van ha azért vitt el, hogy... kihasználjon? Tudod mennyire gyakori ez, Lucy??

A könnyeim eddig annyira elfoglaltak, hogy észre se vettem, hogy Justin elengedett. Rémülten néztem hátra, amint fel tudtam fogni, hogy már nem ölel. Amint megláttam, a szívem hatalmasat dobbant. Az ajtó felé sietett.

- Justin! - kiáltottam kétségbeesetten, tehetetlenül. A telefon már nem olt a fülemnél, csak a zümmögést hallottam - Chris kiabált a telefonba.  Úgy éreztem, hogy a padlóhoz szögeztek, nem tudtam elmozdulni erről a helyről. - Mit csinálsz? Hova mész?

- Oda ahol nem hazudnak nekem! - vágta ide nekem haragosan, majd lehajolt a cipőjéért.

- Tessék? - kérdeztem értetlenül. A megdöbbenésem majdnem akkora volt  a rémületem. Hová megy?

- Azt mondtad, hogy nem akartál jönni! - mondta dühösen, a hangja hangosabb volt, majdhogynem kiabált, közben sietett magára rángatni a cipőjét. Még egy pillanatig értetlenül bámultam, de aztán beugrott. Pár másodperce csúszott ki a számon.

- Én nem úgy gondoltam! - indultam el felé, a kezemből kiesett a mobilom, annyira remegett a kezem. Annyira féltem. A félelem kényszerítette arra, hogy azt mondjam - persze ezt nem tudtam kimondani.

- Hogy lehet másképp gondolni? - kérdezte, és a fejére húzta a kapucniját. Kinyitotta az ajtót, közben én siettem utána, de a lábaim túl lassan vittek. Túl lassan! Ha nem Justinról volna szó, nem tudtam volna megmozdulni. Chris most fontosabb volt...

Előjöttek a fejemben a gondok, kérdések formájában. Mit mondok majd Chrisnek? Itt maradhatok? Vagy vissza kell mennem Kanadába? Justin tud még ezután szeretni, így hogy megbántottam? A szemébe tudok-e még valaha nézni, így hogy tudom, hogy hazudtam neki is meg magamnak is...?

- Úgy ahogy én gondoltam! - kiáltottam utána mikor már kívül volt az ajtón, de még nem csukta be teljesen. Megállt a keze. A szívem is vele egy időben. Talán van még egy kis reményem, hogy nem megy el...

- Mert te hogy gondoltad? - kérdezte. A hangján már nem is annyira a düh hallatszott, hanem a megbántottság és a kétségbeesés. De közben azért mégis dühös volt...

- Annyira félek, Justin! - kezdtem zokogni, és megragadtam a kilincset, hogy kinyissam az ajtót, de erre ő elengedte, és elkezdett rohanni előlem. Annyira rosszul esett, hogy fut előlem.

- Mitől félsz? - hátrált, de utána előrefordult. A hangja már megint dühös volt. Csalódottan, még mindig kétségbeesve rohantam utána, de ő is szaporázta lépteit, hogy ne érjem utol.

- Attól, hogy vissza kell mennem Kanadába. - mondtam, de megálltam. Nem tudok utána szaladni. Ha ő el akar menni, el fog. - Kérlek, gyere vissza! - kiáltottam utána. - Szeretlek!

- Nem érdekel! - vágta ide nekem keményen, és kiment a hotelből. A jelentünket egy páran nézték, de nem tudtam figyelni rájuk. Nem sikerült rájuk fókuszálnom a figyelmemet, csak utána tudtam nézni.

Elkezdtem sétálni utána, de a lábaim hirtelen ólom súlyúak lettek. A lábaimat nem tudtam olyan gyorsan szedni, hogy utolérjem. Mire kiértem, már az utca közepén járt. Tőlem baromira messze.

- Kérlek! - kiáltottam utána, de senki nem figyelt rám - se ő, se a többi ember. - Kérlek gyere vissza! Szeretlek! Csak megijedtem, és azért mondtam! - szaladt ki a számon. A könnyeim még mindig folytak szemeimből. Úgy visszaszívnám, ha lehetne.

Elkezdtem szaladni, a lábam már szerencsére gyorsabban vitt. A felismerés, hogy most elveszthetem, erőt adott fáradt lábaimnak.

Elkaptam a vállát, de ő elrántotta mielőtt, még erősebben megfoghattam volna, hogy magam felé fordíthassam.

- Kérlek! - öleltem át hátulról. - Vissza szívom! Nem ér az amit mondtam! Nem gondoltam komolyan! Kérlek!... Nem akarlak elveszíteni! - motyogtam hátába, és közben a könnyeim a pulcsiját áztatták.

Megváltoztatott a félelem, a kétségbeesés. Még mindig szerettem, de úgy éreztem ez már nem elég. A szívem ma reggel óta másképp dobog: rájöttem, hogy nekem semmi keresnivalóm nincs az életében.

De viszont fájt, hogy el kell engednem. A szívem egyre gyorsabban vert, ahogy vártam, hogy megszólaljon. Az agyam remélte, hogy azt mondja, hogy visszafogad, de a szívem már nem. Nem szerette volna, hogy újra szerethessem.

Változni akart, még ha ez a változás fájdalommal jár is.

Nekem már nem esett jól a közelsége, de azért erőltettem. Erőltettem, próbáltam rábírni a szívem, hogy dobogjon úgy érte, mint tegnap, mint pár napja. A szívem összetörik, ha most azt mondja, hogy többé nem tud szeretni.

Időre van szükségem, hogy visszaállítsam a szívem. Hogy ugyanabba a helyzetbe hozzam, ami lehetővé tette, hogy szerethessem őt teljes szívemből. De úgy érzem, ez nem fog sikerülni.

Igényeltem a szeretetét, de az kellett, hogy most eltaszítson magától, kiadja az utamat, de mondja azt, hogy szeret. Hogy szeret, és csak az a gond, hogy nem tud megbízni bennem. Szükségem volt arra a szeretetre amit nyújtott, de én többet már nem tudtam adni.

Tudom már mi volt a gond. Az a gyors kezdés. Túl gyorsan beleszerettem ebbe a fiúba, arra gondolva, hogy még jó ideig nincs semmi aggódni valóm a kapcsolatunkkal kapcsolatban. De sajnos... Sajnos nem így történt.

Elrontottam. Túl könnyen odaadtam magamat neki, nem kellett megküzdenie értem. A szívemet ellopta, de ideje, hogy visszavegyem. Túlságosan is vigyázott rá...

A karom erőtlenül hullott le róla, de a fejemet még mindig a vállának támasztottam.

- Már nem tudsz bízni bennem. - suttogtam.

- Igen. - mondta halkan.

- Már nem tudsz szeretni, mert megbízhatatlan vagyok.

Itt egy kicsit késlekedett a válasszal.

- Igen. - mondta végül ki, ami már a kegyelem döfés volt. Az üresség fokozatosan kezdett elönteni. Az emlékek nem leptek el, elzárkóztak egy kis zugba, hogy csak akkor találhassam meg őket, ha keresem. De biztos elő fognak még jönni...

Arcomat erősen a vállához szorítottam.

- Sajnálom. - motyogtam. - Nem így képzeltem ezt. Nem így akartam ezt az egészet. Ez volt az első alkalom, hogy ilyet elkövettem... És egyben az utolsó is.

- Szóval csak velem tetted ezt...? - Ez inkább hangzott megállapításnak, mint kérdésnek. Nagyot nyeltem.

- Nem akartam, hogy így legyen. Nem akartalak megbántani.

- Nem akarok többé szeretni. Felejteni akarok! - mondta, és lassan elindult. Nem nyúltam utána, lehajtott fejjel álltam, könnyes szemekkel meredtem a járdára.

Elszúrtam. És ezt nem fogom megbocsájtani magamnak. Mert most tönkretettem egy rendes srácot, elvettem a kedvét a szerelemtől, megaláztam magam a szemében. A fogam vacogott, miközben a nap erősen melegítette világosbarna hajamat.

- Szerettelek... - böktem ki, mikor még hallótávolságon belül volt. Még mindig a földet bámultam, de hamarosan megláttam egy pár nagyon ismerős cipőt.

- Én is téged. - mondta halkan. - De már nem megy. Sajnálom.

Lehajolt, kicsit felemelte a fejem, de én még mindig a járdát bámultam. Adott egy puszit az arcomra, majd elhúzódott.

- Azt hiszem egy ideig hiányozni fogsz, nagyon is. Köszönöm neked a sok élményt, ezt az egy hetet... Boldog születésnapot! - mondta, mire nekem újra eszembe jutott a családom. - Viszlát egy másik világban! - köszönt el, azt hiszem örökre. Majd még egy kicsit felemelte a fejem, majd egy utolsó búcsúcsókot adott.

- Viszlát! - mondtam halkan, majd utoljára felnéztem. Utoljára láttam a két szép szemét, tökéletes arcát, tökéletes haját, azokat az édes anyajegyeket az arcán, amit csukott szemmel is megtalálnék, hosszú szempilláit, csábító ajkait. Aztán tekintetem letévedt kezeire. Azokra a puha, gyengéd kezekre...

Elkezdett hátrálni, majd elfordult. A könnyeim már kezdtek felszáradni, a kezem már nem remegett annyira. Megfordultam, és elindultam vissza a hotelbe. Össze kell még pakolnom pár cuccot, mert egy-két dolgok kiszedtem.

Nem így terveztem, hogy egy napot tartózkodok Atlantában, de így alakult. Haza kéne telefonálnom, hogy kéne egy kis pénz, hogy hazarepülhessek.

Mikor felértem, Pattie óvatos arca fogadott.

- Összevesztetek? - kérdezte óvatosan.

- Igen. - sóhajtottam.

- És kibékültök? - kérdezte, de láttam az arcán, éreztem a hangján, hogy nem fűz sok reményt hozzá.

- Nem úgy tűnik. - indultam a szobám felé.

- Hova mész?

- Vissza Kanadába. - néztem vissza az ajtóm elől Pattie-re.

- Ennyire reménytelen a helyzet?

- Ennyire. Már nem tud szeretni, hisz hazudtam... És nekem is más már. Túl gyors volt ez nekünk. - motyogtam, és visszafordultam az ajtóhoz.

- Ő hová ment?

- Nem tudom, nem mondta. Csak elköszönt, és elment. - mondtam, majd kinyitottam az ajtót, és bementem a szobába.

Célba vettem az ágyat. Ott volt a párnám mellett Jason. Felvettem, majd erősen átöleltem. Még mindig olyan illata volt. Jason illata volt. Még az ő parfümjével lett befújva. És olyan jó illata volt. Végigfutott a hideg a hátamon.

A könnyeim újra megindultak. Most Justin miatt kéne keseregnem, nem visszavágyni Jashez. Most már bűntudatom is volt, szuper...

Elindultam a macival a bőröndöm felé, majd beleraktam. Nem keresgéltem mást, láttam, hogy más nincs kint. Maximum az a fekete póló és a fehér térdnadrág. De nem akarom magammal vinni egyiket sem.

Abban reménykedtem, hogy így majd eszébe jutok. Eszébe jutok arról a pár ruhadarabról. De hiába reménykedtem. Hülyeség...

Mikor elindultam kifelé, megcsörrent a telefonom kint a nappaliban. Odasiettem a telefonomhoz, majd leültem mellé. Megnéztem a képernyőt. Csak egy SMS. Megnéztem kitől. Azt reméltem Justól, de nem. Christől.

Az első géppel jössz haza! - írta, de ekkor újra kaptam egy SMS-t. Kiléptem ebből az SMS-ből, és megnéztem a másikat.

Szeretnél még találkozni? - írta egy ember, akit nemrég láttam utoljára.

Most? - írtam lassan a választ majd elküldtem.

Most.

Összerezzentem, mikor valaki megérintette a vállam. Reményekkel teli szemekkel néztem fel, de csak Kenny volt.

- Kelj fel a földről mert megfázol! - A kezét nyújtotta, hogy majd felemel, de én nem fogtam meg. Végül valahogy felrángatott a földről.

- Találkoznom kell még vele. - motyogtam erőtlenül, a hangom megbicsaklott, az egész testem remegett.

- Nem hiszem, hogy fogtok. Fél óra múlva kint kell lennünk a reptéren. - mondta Kenny, de nekem meg kellett kapaszkodnom a karjába, hogy meg tudjak állni. - Kislány! térj magadhoz, még ki kell vigyelek a reptérre!

- Ő hol van? - kérdeztem, és bizonytalanul megindultam előre. Nem voltam biztos benne, hogy tudok járni, de úgy-ahogy sikerült megállnom a lábamon.

- Valamelyik parkban. - mondta.

- Én nem akarom ezt tovább csinálni! - bőgtem el magam hirtelen. - Látni akarom. - borultam Kenny karjai közé.

Szükségem volt arra, hogy lássam, de csak úgy, hogy ő ne lásson. Meg akarom jegyezni hogy nézett ki utoljára, hogy nézett ki azután, hogy én hazudtam, hogy megbántottam. Szenvedni akartam még egy kicsit a látványtól. Mert tudtam, hogy megérdemlem.

Attól már, hogy nem szeretem úgy attól még szerettem. De lehet, hogy csak vágyom a szeretetére, az ölelésére. Szükségem volt arra, hogy lássam az arcát. De mosolyogni szeretném látni. De semmiképp nem egy másik lány oldalán.

Az oldalam szúrni kezdett, mikor ez a lehetőség jutott eszembe. Ő és egy másik lány. Ez nekem egyenlő a pokollal. Elkárhozom, csak ő legyen velem. Szükségem van rá, ő éltet. Még ha nem is úgy, ahogy szükségem lenne rá.

Barátként is jó lenne, aki forró öleléseivel megóv a hidegtől, aki mosolygásával megment a depressziótól, aki megfogja a kezem, és azt mondja: Én melletted állok!

Egy barát, de olyan barát, aki többet nem lehet szerelmes, akinek nem szabad, hogy legyen több barátnője, nehogy megbántsa a "barátját". De nem kívánok neki ilyen életet. Talán jobb, hogy megszabadult tőlem.

- Kérlek, Kenny, látnom kell még egyszer! - néztem fel a testőr szemébe, könnyes szemeimmel arcát kémleltem.

70. rész: Mozgalmas nap

Sajnálom, tovább nem tudtam írni... Nem megy... Most is csak befejeztem az utolsó mondatot, addig kész volt, de most már tényleg abbahagyom egy ideig.

- Mély levegő, édes! - kuncogtam, mert szinte már kapkodta a levegőt. Én már úgy-ahogy tudtam lélegezni - haladás -, így meg tudtam normálisan szólalni.

- Ha tudnád mit érzek most... Te sem tudnál normálisan lélegezni... - nyögte ki, majd újra a nyakamhoz bújt. A forró levegő, amit a nyakamhoz fújt, bejutott a bőrömön keresztül a testembe, és lassan öntötte el a többi testrészem.

- Hát mondd el mit érzel... - mondtam halkan, majd kihúztam alólunk a takarót. Magunkra terítettem, Justinnak egészen a nyakáig húztam. Leizzadtunk, el is fáradtunk: tuti sport...

Aztán miután jól betakargattam magunkat, átöleltem Jus hátát, és hallgattam a szuszogását.

- Ezt egyszerűen nem lehet... - zihálta, és közelebb furakodott hozzám. - De csodálatos... Amilyen te is vagy.

Elmosolyodtam.

- Most már másfél hétig nem nyaggathatsz evvel! - kuncogtam.

- Ha mindig ilyen jó lesz, kétnaponta foglak nyaggatni. - vigyorgott.

- Szóval tetszett. - szűrtem le kuncogva.

- Az nem kifejezés. - mormolta, majd nagyot sóhajtott. - Aludni kéne... Nagyon elfáradtam... Szerintem anyu is később indult... Szóval valószínűleg tovább tartott ez az egész egy óránál... Nagyon kifárasztottál.

- Köszi, fogd rám. - kuncogtam.

- Azt teszem. - kuncogott. - Egyébként a holnapom vagy borzalmas lesz, vagy csodálatos.

- Na és miért ez a kettő? - nevettem fel zihálva.

- Először is borzalmas: mert bánni fogom, hogy nem kaphatlak meg megint. És azért lehet csodálatos: csodálatos szexuális élményem volt. - mondta, a lélegzetvétele kezdett már egyenletesebbé válni.

- Nekem se volt rossz. - kuncogtam. - És nekem szerintem jó napom lesz...

Elmosolyodott, majd mocorgott egy sort - kényelembe helyezte magát.

- Hé, el ne aludj itt nekem! - kuncogtam, majd megsimogattam a hátát.

- Pedig nagyon elfáradtam... - sóhajtozott, majd elmosolyodott.

- Legalább a ruhákat hajigáljuk be a szekrénybe. - kuncogtam. - Te meg tüntesd el a nyomokat. - kacsintottam rá, majd kimásztam kényelmes öleléséből. Elindultam felszedegetni a ruhákat.

- Hmmm... El tudnám viselni, ha minden nap így látnálak szaladgálni. - kuncogott mögöttem rosszfiúsan Justin. Hátrapillantottam rá. Épp akkor mászott ki az ágyból. Vigyorogva mértem végig, úgy tűnt nem zavartatja magát, miközben felkapta az üres zacskót, és bevonult a fürdőbe.

Én felszedtem a ruhákat - a piros boxert is -, majd beraktam őket a szekrénybe, rendetlenül behajítottam, csak azért hogy elrejtsem.

Majd visszamentem az ágyhoz, és bebújtam. Mikor Jus kijött, azonnal erre tartott.

- Kinyitnád légyszi az ajtót? - kérdeztem mosolyogva. Erre ő sóhajtva elindult az ajtó felé, majd megállt előtte. Kattant a zár, kinyílt. Utána gyorsan visszasietett, és amint elérte az ágyat, bemászott mellém.

- Uhhh... De hideg van... - bújt be az ágyba, a karjaim közé bújt, a fejét a mellkasomra fektette. - Ummm... De itt olyan jó meleg. - megborzongott, majd hozzám simult. A teste tényleg hűvösebb volt, mint az enyém. Ahogy a combja a bőrömhöz ért, kirázott a hideg.

- Nagyon fázol? - kérdeztem, majd a lábaim közé vettem az egyik lábát. Kirázta a hideg.

- Ummm, olyan jó meleg vagy. - helyezkedett el, majd összehúzta magát. Erre halkan felnevettem, majd magamhoz öleltem.

- Álmodj szépeket! - adtam egy puszit a hajára.

- Majd próbálkozok. - mocorgott még egy kicsit. - Neked is szép álmokat! - mosolygott, majd lehunyta a szemét.

Én sokáig csak feküdtem, és próbáltam aludni. A gondolataim elterelődtek, de aztán Jus szuszogását kezdtem hallgatni. Lassan elnyomott az álom, Justin szuszogásának köszönhetően.

Álomtalanul múlt el a délután, este hétkor keltünk fel, mert már nagyon éhesek voltunk. Kimásztunk a konyhába.

Lehuppantam az egyik bárszékre ami a pult előtt volt, majd sóhajtva körülnéztem, hátha látok valami kaját.

- Összeüssek valamit? - kérdezte Jus, és beállt elém.

- Oh, megtennéd? - kuncogtam, és felkönyököltem a pultra.

- Neked természetesen. - mosolygott, majd közelebb hajolt, és egy gyors puszit nyomott a számra.

A nappali felé pillantottam, elkaptam Kenny tekintetét. Kikerekedett szemekkel nézett rám. Elfordultam, nagyot fújtam, majd rádőltem a pultra. Olyan jó lesz magyarázkodni.

- Hé kiscsaj... - ült le mellém nem sokkal később Kenny.

- Mondd. - morogtam a karomba.

- A szemembe néznél, légy szíves? - kérdezte.

- Ne piszkáld! - sziszegte Justin Kenny-nek, miközben felemeltem a fejem.

- Mondjad. - sóhajtottam, és a szemébe néztem.

- Akkor most ti...? - mutogatott kettőnkre.

- Ahj, Kenny! - motyogtam, majd vörös arcomat elfordítottam felőle.

- Igen, együtt vagyunk! - mondta Justin, mire felnéztem rá, ő meg rám mosolygott.

- Mi lesz a kaja? - nyújtogattam a nyakam.

- Rántotta. - kuncogott, és épp verte bele a tojásokat egy tálba.

- Hmmm, remélem nagyon finom lesz! - kuncogtam, mire ő nevetve beletemetkezett a tojásokba.

- Nos és... - mondta Kenny. - Máskor ne olyan hangosan... Fel kellett hangosítanunk a TV-t, hogy Pattie ne halljon titeket.

- Öhm... Bocs. - mondta Jus, én meg csak vörösen, lehajtott fejjel bámultam a pultot.

- Jól van kölyök, én nem haragszom. - kuncogott.

- Haragudnál, ha tudnád... - morogta Jus az orra alatt, én is csak épp azért hallottam, mert szinte mellettem volt.

- Hmmm? - kérdezte Kenny.

- Semmi. - motyogta Jus, majd felsóhajtott. - Mit kérsz bele? - hajolt közelebb hozzám.

- Téged! - mosolyogtam, az orromat az övééhez érintettem. Felkuncogott, majd adott egy puszit a számra.

- Sajnos nem lehet. - kuncogott, majd lesütötte a szemét, és úgy nézte a hozzávalókat. Közben a keze járt, mindenféle finomságokat szeletelt fel.

Felkuncogtam, és én is lepillantottam a finomságokra. Majd elhúzódtam, és figyeltem az én édesemet ahogyan kaját csinál nekem.

*Este kilenckor*

Fáradtan másztam a kanapéhoz, Justin karjai közé. Még kaja után lementünk sétálni a városba, természetesen ránk találtak a paparazzik. Szerencsére nem fogtuk egymás kezét meg semmi, csak beszélgettünk és sétáltunk, könnyen ki tudjuk majd magyarázni.

Természetesen szaladnunk kellett, mert a paparazzik megrohamoztak, mozdulni alig tudtunk, Kenny nem jött velünk, mert Jus mondta, hogy nem lesz semmi baj. Tényleg nem volt...

Odabújtam Jushoz, hogy melegítsen fel, mert egy szál pulcsiban mentem le, pedig fújt a szél.

- Fázol? - mormolta a hajamba Jus, miközben elnyúltunk az egyik kanapén. A TV-vel szemben ült Scoot és Kenny, velük szemben Pattie laptopozott.

- Kicsit. - motyogtam, majd felásítottam.

- Fáradt vagy? - mosolygott még mindig a hajamba.

- Eléggé. - motyogtam, és a fejemet a karomra fektettem. Fáradtan hagytam, hogy Jus magához húzzon. A fáradtságtól alig tudtam nyitva tartani a szemeimet. Izgalmas nap volt, meg kell hagyni.

A szemeim folyamatosan leragadtak, de én kitartóan küzdöttem az álmosság ellen. Néha ki-kimaradt a filmből egy-két rész, ami ment a TV-ben, innen jöhettem rá, hogy elbóbiskoltam pár percre. De amint rájöttem,hogy nincs nyitva a szemem, erővel felnéztem, és figyeltem a képernyőt.

De egy pillanattal később már egy másik kép fogadott. Egy magányos reggelre ébredtem, a sötét szobában egyedül voltam, alig láttam valamit.

Sötétben tapogatózva szálltam ki az ágyamból, majd eltántorogtam az ablakokhoz. Széthúztam a függönyöket, mire beáradt a fény, és egy pillanatra vakon pislogtam a hirtelen világosságban.

Pizsamában voltam, fogalmam sincs hogy került rám pizsama, az egész estére nem emlékszek. Még az álmomra sem.

Elkezdtem nézelődni a bőröndöm után, amit rövid nézelődés után az ajtó mellett találtam meg. Az ágy elé húztam, majd elkezdtem kutatni valami jó ruha után.

Gyorsan megakadt a kezemben egy fehér hosszított póló, amihez egy világosabb farmert vettem fel, majd kimentem a szobámból. Kint a többiek már reggeliztek, Justin is ott ült a pultnál, teljesen felöltözve, de elég álmosan.

A többiek észrevettek, én mégis akkor köszöntem, mikor odaértem.

- Jó reggelt! - mosolyogtam, és átöleltem Just hátulról. Majd elengedtem, és én is felültem a mellette lévő, üres székre.

- Jó reggelt! - köszönt vissza először Jus, majd rám mosolygott. A többiek is rám mosolyogtak, majd elhangzott egy 'jóreggelt' mindenkitől.

Sóhajtva néztem az előttem elhelyezkedő tálkára, amiben gabonapehely volt. Justin is azt evett, a többiek valami mást. Nem volt kedvem azt figyelni, hogy mit esznek, inkább nekiláttam enni.

A reggeli után a telefonom elkezdett csörögni.

"Búcsúzni annyi, mint egy kicsit meghalni." - Charlie Champlin

Ahm... Srácok... Szeretnék mondani valamit... Úgy tűnik a blog szünetel egy kicsit. Már csak küszködök a résszel, egyszerűen nem megy... Majd ha tudok, írok... De most nem megy, és mellesleg... Rájöttem, hogy túlságosan beleéltem magam ebbe az egészbe. Úgy érzem nagyot fogok koppanni, ha még jobban hajszolom magam ebbe az egészbe. Lesznek részek, megpróbálom a 100. részig megcsinálni, de után nagyon úgy tűnik, hogy abbahagyom. Csak annyit szeretnék mondani, hogy ez a blog az életem része... De hiába, be kell fejeznem, mert csak így lehetnek új dolgok az életemben. És most biztos azt hiszitek, hogy most ezt csak azért csinálom, mert a többiek is... De nem... Ők csinálják azért, amiért én: ugyanazért csináljuk. Már nincs saját életünk, már nem vagyunk ugyan azok az emberek, akik igazából. Leírjuk magunkat egy másik embernek, utána meg azon kesergünk, hogy mi nem vagyunk olyan ügyesek, kedvesek, önzetlenek, szépek, tehetségesek - és még napestig sorolhatnám a nevezőket.
De ettől nem változik semmi: ugyanúgy szeretni foglak titeket, az olvasóimat, és persze Justint is. De úgy érzem, hogy ez már tényleg sok. Túl sok ez nekem. Tanulnom kell, fejleszteni magam.
Sokat gondolkoztam már ezen, hogy bezárom a blogot. Hisz már nem vagyok olyan lelkes, mint régen. Egyre több mély pillanatom van a bloggal kapcsolatban - lelkiismeret furdalás, hogy nem tudok új részt hozni, nem írtam elég jót -, és ezt tudom, hogy miattam van. Én ástam bele túlságosan magamat ebbe az egészbe.
És most annyira fáj, hogy záros időn belül meg kell szabadulnom ettől a blogtól. Ez az életem része volt. És tudom, most azt hiszitek, hogy sajnáltatom magam, meg hogy minek akarom bezárni, ha ennyire szerettem. Nem egyszerű megérteni...
Legyen annyi elég, hogy vannak az életben más dolgok is, és nem szeretnék leragadni.
A neveket, hűséges komizóim nevét megjegyzem, és ha tényleg úgy hozná a sors, hogy híres leszek - ne menjünk bele, hosszú, és elég bonyolult (ha majd érdekel valakit, leírom) -, mosolyogva fogom megemlíteni, hogy mikor fiatalabb voltam, írtam egy blogot, és nagyon sok kedves komizóm is volt :) És büszke leszek rátok - sőt, most is az vagyok -, hogy megtettétek, hogy bepötyögtétek a tipikus 'imádom' szót, ami mindig lelkesüléssel, boldogsággal töltött el.
Egyrészt rájöttem, hogy mit akarok: saját életet. És ajánlom nektek is, hogy próbáljátok ki - tisztelet a kivételnek. Igaz, vannak hullámvölgyek, de ettől izgalmas az élet :) És én most búcsút veszek tőletek egy időre - talán visszajövök még, de nem biztos. Ha majd meglátjátok a vége szót címként, ejtsetek egy könnycseppet, ha úgy tetszik, de utána kötelező elmosolyodni! És akkor gondoljatok arra, lehet, hogy még látjuk egymást :)

"Ez nem a vég. Nem is a vég kezdete. De talán ez a kezdet vége." Winston Churchill

"Ég veled, sírtam, de a búcsúszó elveszítette az értelmét, hiszen a kimondott szavakat hamarosan elmossa a feledés." Da Chen

69. rész: 'Csak én vagyok!'

- Próbálok sietni... Vagyis nem... Kiélvezem a helyzetet. - vigyorgott. A zihálásom egyre hangosabb lett, mikor már kapkodtam a levegőt, Jus megfogta az állam, és megint úgy megcsókolt. Egy percre abbahagyta, és meg vártam, hogy csinálja már tovább.

- Ummm... Ne csináld már ezt! Tudod mennyit szenvedek most? - kérdeztem, és belemarkoltam a hajába. - Csókolj meg!

Nem kérette magát, azonnal csókolt, de most nem úgy, ahogyan szokott. Kicsit furcsa volt, de nagyon tetszett. Nem fogta vissza magát, erősen csókolt, és egyre jobban éreztem mennyire kíván. És szinte lesokkoltam. Ő jobban kívánt engem, mint én őt... És ő fogja vissza magát?

- Ez az... - suttogtam ajkaiba, és egyik kezemet az arcára simítottam, a másikkal a hajába túrtam. Már megint remegtem. De nem tudtam mit tenni ellene.

- Na nézzük... - zihálta, majd megfordult, és elindultunk. - Ágy vagy kanapé? - vigyorgott kajánul.

- Szerintem az ágy kényelmesebb lesz... - mormoltam ajkaiba, majd elkezdtem ajkait csókolgatni.

Lassan levezettem ajkaimat a nyakára, és ott kezdtem csókolni. Levegőt alig kaptam, a nyakába ziháltam. Nehéz levegőt kapni, amikor egy ilyen jó pasi csábít el...

- Milyen öv van rajtad? - motyogtam nyakába. - Nehéz levenni rólad vagy könnyű? - kérdeztem, és folytattam nyakának kényeztetését, amit valószínűleg eléggé élvezett, mert egyszer-kétszer felnyögött.

- Szerintem könnyű levenni... Akarod, hogy én vegyen le? - kérdezte vigyorogva, közben lerakott az ágyra. Nem engedtem el, húztam magamhoz.

- Nem. Én akarom. - néztem fel a szemébe kacéran mosolyogva. A szeme csillogott, közben feljebb rakott, és egy mozdulattal kigombolta a nadrágomat. - Ennyire sietsz? - kérdeztem, és kacéran rámosolyogtam.

- Hát gondolom érzed mennyire kívánlak már... - hajolt az ajkaimhoz, és megcsókolt. Megint feljebb mentünk egy kicsit. Hozzám simult, erre rájöttem mire gondolt.

- Aha... - szólaltam meg, amint ajkaink egy pillanatra elváltak. - Érzem. - vigyorodtam el.

- Cica, egyre türelmetlenebb vagyok. - mondta, mikor elkezdtem lassan levezetni a kezemet a mellkasán. Erre megfordítottam, és felültem a csípőjére.

- Sss! - kuncogtam. - Kiélvezem. - vigyorogtam.

- Csinálnád úgy, hogy én is élvezzem? - kérdezte, és belemarkolt az ágyneműbe.

- Kanosak vagyunk, mi? - kuncogtam, és kicsit hátrébb csúsztam a csípőjén.

- Ummm... Ah...a. - nyögte ki, és lehunyta a szemét. - Jó helyen vagy...

- Érzem. - kuncogtam fel.

- Nem vicces. - szorította össze a szemeit.

- Szerintem az. - kuncogtam, és még lejjebb csúsztam. - Kész egy puszit? - kérdeztem, és még lejjebb csúsztam. Lehajoltam a hasához.

- Ne, Luce... - nyöszörögte. Felvigyorogtam rá, és elkezdtem az alhasát puszilgatni.

Felnyögött, mikor az ujjaimat beleakasztottam a boxerébe.

- Csináld már gyorsabban! - zihálta.

- Micsodát is? - haraptam ajkamba, majd kicsit lejjebb csúsztam. Beleharaptam a boxere szélébe, mire összerándult.

- Ummm... Siess! Mindegy, csak siess már! - hadarta zihálva.

- Na jó... - sóhajtottam, majd feltűrtem a pólóját. Egyre feljebb csókolgattam, de közben megkerestem az övét. Felültem, és elkezdtem avval babrálni. Jus már meg sem mert szólalni.

Mikor sikerült kicsatolnom, felsóhajtottam.

- Emeld fel a csípőd! - kuncogtam, és mikor megtette, kihúztam az övét. - Köszi! - vigyorogtam, és ledobtam a földre az övét. - Még egyszer ilyenkor felveszel övet, avval fojtalak meg. - kuncogtam, és újra lehajoltam a hasához. A nyelvemet hozzáérintettem az alhasához, mire felszisszent.

- Nem így akarok meghalni! - nevetett fel zihálva.

- Hát persze, mert halálra kínozlak! - nevettem, és beleharaptam a boxere szélébe.

- Ummm... Ide már tizennyolcas karika kéne... És az a legjobb, hogy még nem is vagyunk tizennyolc évesek. - zihálta, de a végén felkuncogott.

Felnevettem.

- És én itt kínozlak... - felsóhajtottam. - Nem vagyok tisztességes, ugye? - kérdeztem, és felmásztam hozzá, az ajkai fölé hajoltam.

- Nem, mert most én jövök! - vigyorgott, amint kimondta, megragadta a derekamat, megfordított, és rám feküdt. Felkönyökölt, és önelégülten vigyorogva nézett le rám. A keze közben megtalálta a lábamat, mindkettőt a csípője köré húzta.

- Most bezzeg nem sietsz, mi? - nevetettem fel, és átöleltem a nyakát.

- Hát nem. - kuncogott. - Most kiélvezem a helyzetet, amíg téged kínozlak! - kuncogott.

- Biztos vagy benne? - vigyorogtam, és a lábaimmal rászorítottam a csípőjére.

- Teljességgel. - zihálta mosolyogva, csukott szemekkel. Kicsit akadozott a lélegzete. - Mondom, hogy élvezem. - sóhajtott fel még midig csukott szemmel, majd lehajolt az ajkaimhoz. - És most megkegyelmezek neked, kapsz egy csókot.

- Uhh... Te fogsz megmenteni! - suttogtam kuncogva, kezeimet a tarkójára simítottam.

- Örülni fogsz ennek, szerintem... - kuncogott, majd ajkait az enyémekre nyomta. Először lassan csókolt, de aztán egyre jobban gyorsított, nekem meg el-elakadt a lélegzetem. Igaza volt, örültem neki. Nagyon jól csinálta. Gondolom ez volt a bemelegítés.

Sokáig csókolt, majd lassan elhúzódott. Én még gyorsan visszahúztam egy kicsit, nem akartam elengedni. De ő már csak azért is lassan elhúzódott.

- Nos cica... Mit szeretnél? - kérdezte türelmesen mosolyogva.

- Hogy megcsókolj! - ziháltam csukott szemmel, majd a hajába túrtam.

- Akkor ebből nem kapsz! - suttogta ajkaimba gonoszan.

- Ne mááár! - nyavalyogtam. - Csak még egyszer!

- Na jó. - adta meg magát kuncogva. Ajkait újra megéreztem ajkaimon. De most már ő sem csókolt olyan türelmesen. A lábaimmal erősebben szorítottam, arcára simítottam mindkét kezemet, és nem engedtem, hogy elhúzza az arcát.

A levegőm gyorsan fogyott, már levegő után kapkodtam, mikor Jus ajkai elváltak enyéimtől. Felkuncogott, de ő is zihált. Csak ő nem annyira mint én.

Lejjebb csúszott, majd a nyakamat kezdte csókolgatni.

- Amúgy... meddig tervezed... hogy kínozni fogsz? - ziháltam, és megfogtam a hátán a pólóját. Lassan húztam felfelé.

- Nem tudom... Amíg nem bírom tovább. - kuncogott.

- Ahm... És az mikor lesz? - kérdeztem türelmetlenül.

- És még én vagyok türelmetlen! - kuncogott, és továbbra is a nyakamat csókolgatta. - Hát nem is tudom... Megvárom amíg térden állva fogsz könyörögni... Vagy mást csinálni.

Eltátottam a szám.

- Nem játszol sportszerűen! - mondtam, és elkezdtem lehúzni róla a pólóját. Egy pillanatra abbahagyta a nyakam csókolgatását, míg én lehúztam róla a pólót.

- Mert te sportszerűen játszol amikor elkezded a boxeromat harapdálni? - kérdezte kuncogva. - Egyébként nem játszunk, szóval mindegy.

- Nem mindegy. - nyöszörögtem, és a kezemet felhúztam a tarkójára.

- Egyébként csinálhatsz amit akarsz... Úgysem engedlek egy darabig. - vigyorgott.

Felsóhajtottam, úgy éreztem most már tényleg nincs menekvés.

- Feladom! Siessünk! - felhúztam az arcát, nem hagytam neki időt, hogy megszólaljon, hevesen megcsókoltam. Próbált egy pillanatra elválni ajkaimtól, de nem engedtem.

- Luce... - suttogta, mikor mégis sikerült neki. De én újra csókoltam. Most már követeltem a csókomat. Egyik kezemmel a tarkóját öleltem, a másikat a hátára simítottam.

Fél pillanatig még nem csókolt vissza, hiába próbálkoztam rábírni, hogy csókoljon vissza. De aztán hirtelen megfordult, én meg gyorsan elengedtem a lábaimmal, hogy ne feküdjön a lábamra. A kezemet is elhúztam a hátáról, és ehelyett a nyakára simítottam.

Ő lett alul, és úgy tűnt nem zavarja. A lábaimat úgy tartotta, hogy széles terpeszben, felhúzott lábakkal feküdtem Justinon, Jus a térdhajlatomba kapaszkodott, és így húzott feljebb magához.

Mindkét kezemet a nyakára simítottam, és elmosolyodtam. Jus hevesen visszacsókolt, a kezeit felcsúsztatta az oldalamon, és arcomra simította mindkét kezét. Már nem akart elengedni. Azt hiszem mindketten meguntuk a játékot.

Az ajkai hevesen mozogtak együtt az enyéimmel. Én közben kicsit felemelkedtem, hogy kigombolhassam a nadrágját. De Jus ekkor sem hagyta abba csókot. Egyik kezével beletúrt a hajamba, a másikkal megkereste a fekete pólóm alját, és lassan elkezdte húzni fél kézzel. Majd a másik kezével is segített, és lehúzta rólam a pólómat.

A csókot újra kezdtük, közben ő mosolyogva elkezdte lehúzni a térdnadrágom sliccét. Mondhatom, fontos dolog... Majd mikor evvel készen volt, elkezdte lehúzni rólam a nadrágomat is.

- Csigavér! - suttogtam ajkaiba, majd óvatosan bekaptam a felső ajkát. Gyengéden ráharaptam, majd én is elkezdtem lehúzni róla a nadrágját.

- Te mondod. - kuncogott fel, de zihálása nem csillapodott.

- Igen, én. - vigyorodtam el. Ő is elvigyorodott, majd lehúzta rólam a nadrágomat. Lehajította az ágy mellé.

Ajkamba haraptam, majd átfordítottam, úgy, hogy ő legyen felettem.

- Ezt miért csináltad? - kuncogott, majd nekiállt a nyakamat csókolgatni.

- Hát nem épp ezért. - kuncogtam fel, és elkezdtem a hátsózsebében matatni. Egyikben sem találtam semmit.

- Elől van. - vigyorodott el.

- Gondolatolvasó vagy? - nevettem fel halkan. - Egyébként meg miért rontottad el az örömöm? Szerettem volna még keresgélni egy kicsit!

- Nyugi, máskor is letapizhatsz, cica, de gondoltam keresel valamit. - vigyorgott rosszfiúsan. Ummm... Régen láttam ezt a mosolyt, ezt is úgy villantotta rám, hogy egy pillanatra felnézett, hogy pont lássam azt a vigyort.

- Jól van, a tapizást majd még bepótolom. - jegyeztem meg morcosan, hogy elrontotta az örömömet. Elől kezdtem keresgélni, majd megtaláltam a kis óvszeres zacskót. Leraktam a fejem mellé. - És most állj fel!

- Miért? - kérdezte.

- Csak tedd amit mondtam. - kuncogtam.

Felsóhajtott, majd elkezdett felegyenesedni, de engem is húzott magával. Ahogy megláttam a felsőtestét... Ummm... Most vettem észre, hogy a nyakában lóg a dögcédulája is. Felállt az ágyról, és engem is húzott magával. Várta, hogy mit csinálok.

Megfogtam a nadrágját, majd lehúztam. Először kikerekedett szemekkel nézett - szerintem félreértett. Felkuncogtam, majd megnyaltam a számat. Erre nagyot nyelt. Akkor már majdnem eltátotta a száját amikor odahajoltam a hasához. De próbált továbbra is nyugodt maradni.

Gyengéden megnyaltam a kis tetoválását. Nagyot sóhajtott, és kinyújtotta a kezét, hogy megfogjam, és így felhúzzon.

Megfogtam, mire ő felhúzott a földről.

- Mondtam már, hogy olyan tested van amitől egy átlagos tinilány - ha meglátja - két másodperc alatt képes elélvezni? - kérdeztem, és még mindig a felsőtestét bámultam.

Felkuncogott.

- Te átlagos tinilány vagy? - kérdezte, és kajánul elvigyorodott.

- Én hogy lennék átlagos? - kérdeztem, és átkaroltam a nyakát. - Justin Bieber barátnője vagyok!

- Igaz.  - kuncogott, és lassan megcsókolt. - Ummm... El is felejtettem mondani. - mormolta miközben én ajkait csókolgattam. - Tényleg nem lehetsz átlagos lány. Ilyen testtel... Apám... Amikor először megláttalak félmeztelenül azt gondoltam, hogy egy ilyen csaj hogy lehet még szűz?

Felkuncogtam, és erősebben öleltem a nyakát. Visszacsókolt, de én meg pont most szólaltam meg.

- Kb. én is ezt gondoltam. Hogy egy ilyen jó pasi... Akinek őrületes teste van... Azon kívül jó hangja... És jó mozgása is... - itt beleharapott az ajkamba, mire megremegtem. - Hogy lehet még szűz? - felkuncogtam. - És rájöttem... Mert tartogatta... Nekem. - elvigyorodtam, de ő is, és egy pillanatra elhúzódott.

- És milyen jól tettem, hogy tartogattam. - mosolygott rám. - Annak idején talán nem kellett volna fogadalmat tennem... Akkor talán nem szegtem volna meg...

- Hé, nyugi! - szorosabban öleltem magamhoz. - Örülök, hogy így tettél!

Elkezdett újra csókolni, majd egyik lábamat felhúzta, és a csípőjéhez szorította. Elmosolyodtam, majd ledöntöttem az ágyra.

- Nem akarod levenni a melltartómat? - kérdeztem, és elfordítottam a fejem.

- Levehetem, ha akarod. - kuncogott.

- Nem... Nem veheted le... - próbáltam elfojtani a kuncogásomat.

- De csak azért is lefogom! - mondta, majd megfordított. Halkan felnevettem, mikor a kezeimet a hátam mögé húzta. - Nincs bilincsem, de majd valahogy megoldom. - suttogta a fülembe.

- Te ezt élvezed... - állapítottam meg nevetve.

- Persze, imádok ilyet játszani. - kuncogott fel. Tudtam, hogy csak viccel.

- Na és most mi lesz? Egy kézzel kicsatolod a melltartómat? - kérdeztem kuncogva, mert tudtam, hogy nem tudja megcsinálni.

- A-a. - kuncogott, majd leült a combomra. Összefogta a két csuklómat az egyik kezével, majd elkezdett keresgélni. - Áhá. - hallottam a hangját.

- Na mit találtál? - kuncogtam, mire éreztem, hogy valamivel összeköti a kezem. - Mi ez? - nevettem, és elkezdtem ficánkolni.

- Ne fészkelődj, cica! - fogott le Jus, majd szorosan összekötötte a két kezemet. Lehajolt a fülemhez. - Bilincs híján ez marad. - suttogta fülembe, majd gyengéden beleharapott a fülcimpámba.

- Te nem vagy normális. - rejtettem az arcomat az ágyneműbe, nehogy hangosan felröhögjek. - Beteg vagy!

Felkuncogott, majd elhúzódott.

- És most nézzük. - vigyorgott, majd kicsit fészkelődött, amíg a fenekemre nem került, utána elkezdte piszkálgatni a melltartóm kapcsát. Nem csatolta ki, csak játszott vele. Lehajolt a nyakamhoz, eltűrte a hajamat, és elkezdett csókolgatni.

- Ó, basszus, Drew, siess már! - nyögtem ki nevetve. Igazából élveztem, de kicsit zavart ez az egész.

- Nem Drew... - mormolta nyakamba, mire én elkezdtem mocorogni. Ha nekem továbbra is ilyen hangon beszél, felgyulladok. Kezeit lecsúsztatta a csípőmre, majd hozzám simult.

- Elég gyenge próbálkozás! - mocorogtam továbbra is, és ördögien elmosolyodtam.

- Miért, te tudnád jobban? - kérdezte kuncogva, és az egyik keze elkezdett előre vándorolni a csípőmről.

- Azt figyelembe véve, hogy téged könnyű elcsábítani. - vigyorodtam el. - Ummm... Örülnék, ha figyelnél a kezedre. - mondtam, és az arcomat az ágyneműbe rejtettem.

- Kíváncsi voltam mikor veszed észre. - kuncogott fel.

- Az előbb is észrevettem... - motyogtam az ágyneműbe. - Állj! Állj, Drew hagyd abba! - kértem, de felnevettem. - Justin... Kérlek, kérlek, kérlek! - kérleltem, de nem figyelt rám.

- Talán félsz? - suttogta a nyakamba kajánul mosolyogva.

- Mondhatjuk így is... - nyögtem ki rekedten.

Jus a fülembe kuncogott. A kezét lecsúsztatta a combomra, mire én megkönnyebbülten felsóhajtottam.

Jus hirtelen felült, és lassan kicsatolta a melltartómat. Már nem feküdt a kezemen, így megpróbáltam kiszabadítani, de erre elkapta a csuklóimat és összefogta.

- Ne is próbálj szabadulni! - kuncogott.

- Na és hogy veszed le rólam a melltartómat? - kérdeztem kihívóan.

Egy pillanatig hallgatott. Újra elkezdtem mocorogni.

- Na jó. - kuncogott fel, majd gyorsan lehúzta rólam a melltartómat. De amint lehúzta, újra összefogta, majd megint összekötötte a kezeimet.

Nyöszörögtem egy sort, hisz megint csapdában voltam.

- Ummm... Tudod most mit ennék? - kérdeztem, figyelemelterelésképp, és oldalra fordítottam a fejem.

Jus felkuncogott, és lehajtotta a fejét az enyém mellé.

- Hmmm... Azt akartam mondani, hogy palacsintát, de most rájöttem, hogy igazából nem is azt akarok. - mondtam kicsit elgondolkodva. Kinyújtottam a nyakam, hogy elérjem ajkait, és ő most nem is ellenkezett.

A tarkómnál a hajamba túrt, majd magára húzott. Amíg ő kényelmesen elvolt, addig én próbáltam kiszabadítani a kezeimet. Közben - hogy ne figyeljen arra, hogy ki akarom szabadítani a kezemet - az egyik lábát a lábaim közé vettem, és elkezdtem simogatni.

Erre elmosolyodott, tovább csókolt, most kicsit hevesebben, a tenyere meg a combom és a fenekem között ingázott. Elvigyorodtam, amikor éreztem, hogy lazulni kezd a kötés, majd kihúztam az egyik kezemet.

Lehúztam a kezemről azt a valamit, amivel összekötötte, majd a kezeimet a nyakára simítottam, majd lecsúsztattam a mellkasára. Jus belekuncogott a csókunkba.

- Ügyesebb vagy mint gondoltam! - suttogta ajkaimba, majd átfordított.

Felkuncogtam, és közelebb húztam magamhoz. Azt a lábát, ami a lábaim között volt, átöleltem, és kicsit felemeltem a csípőmet.

- Evvel most mit akarsz elérni? - zihálta csukott szemmel.

- Szerintem már elértem. - mosolyodtam el, és a nyakához hajoltam. Kínzóan lassan elkezdtem csókolni, mire a csípője az enyémnek feszült. Halkan felnyögtem, ő a hajamba markolt.

- Elérted... - zihálta. - Csak fejezd már be. - nyögte ki. Elvigyorodtam, és felemeltem a fejemet, hogy megcsókolhassam.

Mikor ajkaimhoz jutott, egyik kezével elkapta az államat. Újra erősen csókolt, a nyelve már azonnal kereste a nyelvemet, ahogy visszacsókoltam. A másik kezével rámarkolt a csípőmet, és erősen tartotta.

Próbáltam egy kicsit kicsúszni alóla, de erre visszahúzott, és még jobban nehezedett rám, hogy ne tudjak elmozdulni.

A kezeimet a hátára simítottam, mire egyik kezét - ami eddig a csípőmet szorongatta - a fenekem alá csúsztatta. Óvatosan felnyomott a fenekemnél fogva, mire az ágyékához simultam. Erre én a hátába markoltam, de szegény kapott a körmeimből.

Felnyögött, majd felszisszent. A kezét még mindig úgy tartotta, hogy hozzásimultam. Elhúztam a lábaimat az egyik lábáról, és átöleltem a csípőjét. A csókot egy pillanatra megszakította, levegőért kapkodott, majd elkezdett újra csókolni.

Megragadtam a nyakánál a nyakláncát, hogy közelebb húzzam magamhoz az arcát. Ő közben megtalálta a francia bugyim szélét. Elkezdte lassan lefelé húzni, de én erősebben kulcsoltam a csípője köré a lábaimat.

Halkan felnyögött, de óvatosan leszedte magáról a lábaimat, majd lassan megszabadított a ruhadarabtól ami zavarta.

Elmosolyodtam, és a kezem keresgélni kezdett.

- Hol van? - kérdeztem halkan ajkaitól, közben a kezem még mindig keresett. Csörgést hallottam. Úgy tűnik ő megtalálta. A kezembe nyomta, mire elmosolyodtam.

Újra megcsókolt, én közben letoltam róla a piros boxert, majd lerugdostam a földre. Elmosolyodtam, hisz eszembe jutott a gondolatom a liftben...

Jus egy pillanatra elhúzódott, kivette a kezemből a kis zacskót. Halkan felnevettem, arra gondoltam, hogy valószínűleg le fogom fényképezni a ruhákat... Legalábbis a piros boxert biztosan. És majd felteszem twitterre.

Jus befogta a számat, hogy ne sikítsak fel, majd óvatosan belém hatolt. És tényleg jó, hogy befogta a számat. De lehet, hogy nem a sikításom miatt fogta be. Hangosan nyögtem fel, ezt Jus tompította a kezével. Ő meg csak próbált szimplán halkan nyögni.

Ez csak félig-meddig jött össze. Jus lassan elkezdett mozogni, én meg akaratlanul nyögdécseltem alatta. Ő is néha-néha felnyögött, de azért próbálta a nagy részét visszafogni.

Kopogást hallottunk, mire megálltunk.

- Igen? - kérdezte Justin, és próbálta ezt nem remegő hanggal, zihálva kinyögni.

- Csak én vagyok az! - szólalt meg az anyja.

- Oh, bassza meg! - suttogtam, és Jus nyakához rejtettem az arcomat.

- Mondjad anyu! - mondta Jus.

- Csak kérdezni akartam, hogy hozzak-e nektek valamit? És Lucy hol van? Nincs a szobájában. - mondta az anyja, én meg Jus hátába kapaszkodtam.

- Azért nincs a szobájában, mert itt van... Épp a mosdóban van. - hazudott, közben lenézett rám.

- Ja, oké... - mondta Pattie. - Hozzak valamit?

- Nutellát! - suttogtam Justinnak.

- Talán nutellát. - mondta Jus.

- Oké, akkor majd jövök valamikor. - mondta, majd hallottuk, ahogy elindult. Közben hallottuk, hogy elég hangosan megy a TV.

Jus újra elkezdett mozogni, közben lassan leereszkedett rám, mert eddig magam felett tartotta magát. Elkezdett gyorsítani, én meg összeszorítottam a fogam, közben az orromon kapkodtam a levegőt. De utána már annyira nem kaptam levegőt, hogy elkezdtem zihálni. Minden lélegzetvétel után nyögtem, Jus csak minden második után.

Jus jobban széthúzta a lábaimat, hogy elférjen, majd egy kicsit elkezdett mocorogni.

- Még csak most megy el Pattie? - kérdeztem kicsit késve, mivel már vagy tíz perce elment, csak én addig nem tudtam megszólalni.

- Úgy tűnik. - zihálta, majd újra gyorsabbra vette a tempót. Az arcát a nyakamba rejtette, és meg még mindig a hátába kapaszkodtam, nagyon megmozdulni nem tudtam. A csípőmet is Justin mozgatta, nem én.

Elkapott a ritmus, és mint a zenében, ahogy egyre gyorsul, Jus is gyorsított, a csípőm meg követte őt.

Ő egyszer csak - már rég túl voltunk ezen a Pattie-s eseten - hangosan felnyögött, egy pillanatra megmerevedett az egész teste, de aztán folytatta.

Óvatosan lassítani kezdett, úgy tűnt eléggé kifáradt. A csípője egyszer csak megállt, hangosan kifújta a forró levegőjét a nyakamba, majd óvatosan feltolta magát az egyik kezével. Utána visszabújt hozzám, a nyakamba rejtette az arcát, és úgy zihált.

- Na most éheztem meg... - zihálta, de nem mozdult meg, csak elmosolyodott. Egy puszit nyomott a nyakamra, majd elfordította a fejét, és úgy zihált.

68. rész: 'Csak téged...'

- Most miért? - nevetett fel halkan.

- Most te komolyan ezt kérdezed?? - nevettem.

*A hotelben*

- Na végre! - sóhajtott Jus, majd elindultunk a lift felé. Már rég le volt foglalva egy lakosztály ötünknek: Nekem, Justinnak, Pattie-nek, Kenny-nek és Scooternek. Jus ment elől, kezében a kulcs, mögötte én jöttem, mellettem Kenny, mögöttünk pedig Scoot és Kenny.

Én ajkamba haraptam, és próbáltam nem túl feltűnően bámulni Just. Egyszer csak megállt, mire én neki mentem. Hátranézett, hogy megtudja, ki volt olyan béna, aki neki ment.

- Bocsi. - nyögtem ki full vörösen.

- Nem gond. - kuncogott. - De nem tudom hova akartál tovább menni... Itt van előttünk a lift! - És most én is láttam, ahogy átnéztem a válla felett a liftet. Épp arra vártunk, hogy kinyíljon az ajtaja. - Elbambultál? - vigyorgott.

- Ummm... - nyögtem ki még mindig vörösen. - Csak nem figyeltem.

- Aha, akkor oké. - kuncogott.

A lift ajtaja kinyílt, Jus azonnal megindult befelé, én követtem, majd a többiek is beálltak. Jus úgy állt meg, hogy ne tudjak mellé állni, csak elé. Mellettem meg a többiek álltak.

Próbáltam nem arra figyelni, hogy Jus engem figyel: mert biztos voltam benne. Szinte éreztem magamon a tekintetét. Huhh...

Én eléggé elfáradtam, az első repülőutam kifárasztott. De bulizni lett volna kedvem, vagy legalábbis csinálni valamit. Amivel fel tudok pörögni, utána meg jól elfáradok... Ummm... Eszembe jutott mi lenne az a fárasztó dolog... És gondolom lenne egy ember aki szívesen segítene megoldani.

Elvörösödtem, sokszor rám szokott jönni az a gondolat, hogy mi van, ha a körülöttem lévők belehallgatnak a gondolataimba. Hülyeség. De igen, most is ezt éreztem. A tenyerem azonnal izzadni kezdett.

Justin piros boxerja jutott hirtelen eszembe... Hmmm... Csak nem nézhet ki olyan rosszul az egyik szoba padlóján...

- Ummm... - szólalt meg mögöttem Justin, mintha hallaná a gondolataimat. Hátrapillantottam, próbáltam visszanyerni rendes színemet, de azért még mindig egy kicsit vörös voltam. A kijelzőt nézte, amin azt mutatták, melyik emeleten vagyunk.

- Uhh... - sóhajtottam halkan, és visszafordultam előre.

Nekem már nagyon melegem volt a liftben, mellesleg klausztrofóbiás vagyok...

- Mikor érünk fel? - kérdeztem félve. - Kicsit klausztrofóbiás vagyok...

- Szerintem mindjárt fent vagyunk. - szólalt meg Kenny, és hátranézett Justinra. - Hanyadik emeleten van a lakosztály?

- Kilenc... - válaszolt Jus tompán. A tekintetem azonnal a kijelzőre rebbent. Ötödik emelet...

Azonnal elfordítottam a szemem. Hamarosan kinyitódott a lift ajtó. Olyan nagy levegőt vettem, amilyet tudtam, és azonnal előrelódultam, hogy ne kelljen még több időt ott töltenünk.

Justin azonnal mellém került.

- Mai program? - kérdezte mellőlem kissé izgatottan. Kissé...

- Ma semmi kölyök. - vigyorgott Scooter. - Ma csak azért kellett jönnünk, hogy holnap kipihenten vesd bele magad a munkába.

- Ahhh... - hunyta le a szemét Jus. Óvatosan megfogtam a kezét, mire felnézett. - De jó... Akkor ma csak pihenünk?

- Aha... - nevetett Kenny. - Én szerintem filmet nézek.

*Justin szemszöge*

Oké, akkor egy ember kilőve.

- Scoot, te mit csinálsz? - kérdeztem, közben összefontam ujjainkat, és közelebb mentem hozzá, hogy elrejtsem kezeinket.

- Valószínűleg átnézek egy-két papírt. Utána ha lehet beszállok Kenny mellé. - vigyorgott testőrömre.

- Nyugodtan. - vigyorgott az vissza.

Még egy ember kilőve... Marad anyám...

- És te anyu? - kérdeztem kissé félve, mire Luce megszorította a kezem. Rápillantottam, mire figyelmeztetően, óvatosan nézett rám. Szóval kihallatszott a hangomból, hogy szeretném ha nem lenne egy ideig a lakosztályban? - Mármint van valami programod?

- Gondoltam elugrok vásárolni... De nem tudom kivel menjek... - mondta kissé tanácstalanul anyám. - Lucy, el tudnál kísérni?

Most én kezdtem el görcsösen szorongatni a kezét, amit biztos, hogy észrevett.

- Ha most nem lenne baj, kihagynám... Elég álmos vagyok, mindig kifáradok a repülőutaktól... - motyogta mellettem, fáradt arccal. Reméltem csak jó a színészi tehetsége, mert ha tényleg ennyire fáradt, én falra mászok!

- Nem gond... Akkor úgy tűnik egyedül megyek. - sóhajtott. Én is elfojtottam egy megkönnyebbült sóhajt. Már csak azt kéne megoldani, hogy Kenny és Scoot ne figyeljenek... Vagy legalábbis ne halljanak. Scootnak említettem meg eddig, hogy Luce a barátnőm, csak azért, mert muszáj volt elmondanom... Azt persze még nem tudja, hogy mi történt tegnap este... De majd azt is el kell mondanom... Nagy botrány lesz ebből, ha kiderül...

- Ez az a lakosztály nem? - mutogatott Kenny egy ajtóra. Előkerestem a kulcsot, és megnéztem a számot.

- Ez az. - dobtam oda neki, és elengedtem Luce kezét. Mikor Kenny kinyitotta, mutatta, hogy menjünk előre. Én előre engedtem anyámat meg Luce-t, majd bementünk.

- Hmmm... Most ki kéne választani a szobákat. - szólalt meg menedzserem.

- A legnagyobb az enyém, stip stop! - száguldottam az ajtókhoz, és sorban benyitogattam, hogy megállapítsam melyik a legnagyobb. Végül megtaláltam. Az ajtóval szembeni volt a legnagyobb. - Enyém! - ujjongtam.

- Mindig ilyen? - kuncogott halkan Luce. Hátranéztem, hogy megtudjam hol van. Ott állt anyu mellett, és engem nézett.

- Nem mindig. - nevetett anyu.

Luce felsóhajtott majd elindult mellém. Bepillantott a szobába.

- Szép szoba... - jegyezte meg.

- Odaadhatom, ha kell. - mondtam, és ajkamba haraptam.

- Áh, dehogy... Inkább ezt választom. - bökött az ajtóra, ami a szobám mellett volt. Elmosolyodott, és odament az ajtóhoz. Kinyitotta, majd benézett. - Ez is szép.

De édes... Most olyan félénk és szerény volt. Aranyos...

- Khm... Mikor hozzák fel a bőröndöket? - kérdeztem, és becsuktam az ajtót. Nekitámaszkodtam, és Scootra pillantottam.

*Lucy szemszöge*

Bementem a "szobámba", és körülnéztem. Óriási francia ágy, nagy ablakok, amiken hosszú, krémszínű függönyök vannak. Volt még bent egy nagy szekrény, egy nagyobb kanapé, előtte TV. Láttam még egy ajtót ami innen balra volt. Gondolom a fürdő...

Mögöttem kinyílt az ajtó, majd becsukódott.

- Szép szobád van. - szólalt meg Pattie, mire összerezzentem.

- Igen, tényleg szép. - mosolyodtam el, és elindultam az ágy felé. Végighúztam az ujjaimat a puha takarón, majd felültem az ágyra. Nagyon kényelmes volt. Inne mosolyogtam Pattie-re, aki idejött mellém.

- Beszélni szerettem volna veled... Justinról... Figyelj, én nagyon féltem, hisz az egyetlen kisfiam... Megtennéd, hogy vigyázol rá? - kérdezte, és a szemembe nézett. - És megtennétek, hogy... Semmi rosszaság, oké?

Azt hiszem a szívem megállt egy pillanatra. Basszus, hogy fogok én most hazudni?

- Persze. Meg sem fordult a fejemben! - mondtam, és próbáltam minél hihetőbben beadni.

- Rendben, akkor én... megyek is. Még elő kell készülnöm. Egy óra múlva megyek vásárolni. Kár, hogy nem jössz. - mondta mosolyogva, majd felállt az ágyamról, és elindult az ajtó felé. Én magam elé néztem. Basszus, ha a tegnap este kiderül, engem kinyír, az fix.

Miután Pattie kiment, nem sokkal később bejött Jus. Nem kellett sokat sétálnia, hogy ideérjen, ez a szoba nem volt olyan óriási, csak épphogy kényelmesen elfért a nagy franciaágy az éjjeliszekrényekkel, a nagy szekrény, a kanapé és a TV.

Idejött elém, és lehajolt. Egy csókot nyomott a számra, majd megfogta a kezem.

- Van kedved megnézni a szobámat? - kérdezte huncutul mosolyogva. - Ott be is lehet zárni az ajtót.

Felkuncogtam.

- De észre fogják venni, hogy nem vagyok itt bent. - mondtam, és felnevettem az arca láttán. Nagyon gondolkozott valamin.

- Lehet, hogy itt is be lehet zárni. De csak belülről... Na mindegy, úgy is mindegy... Ők tudhatják nem? Végül is csak Kenny nem tud még róla.

Bólintottam: végül is ők úgyis rájönnek egy idő után. Felálltam, és megfogtam a kezét.

- Nem is tudom hogy fogom kibírni, hogy nélküled aludjak... - motyogtam, miközben az ajtó felé mentünk.

- Szerinted én jobb helyzetben leszek? - kuncogott fel. - Még hogy kipihenjem magam. Úgy tűnik, cica, ma este velem alszol.

- De nem úgy volt, hogy külön a...

- De úgy volt, csak ki kell pihennem magam, az úgy meg nem fog menni, ha külön alszunk. Holnap este lesz egy koncertem, előtte meg egy interjú. Hanem akarok hullafáradtan odamenni, velem kell aludnod. És rád fogom fogni, hogy nem tudtam kipihenni magam!

- Nem hiszem, hogy pihennél, ha veled alszok egy ágyban. - forgattam meg a szemeimet.

- Egy ideig tényleg nem aludnánk, gondolom. - vigyorgott. - De utána csak sikerülne.

Felnevettem, elengedtem a kezét, és kinyitottam az ajtót. Kijöttünk, majd én elindultam a nappali felé.

- Hova mész? - kapott a kezem után.

- Szerinted nem lenne feltűnő, ha csak úgy eltűnnénk? - néztem rá hátra, és rávillantottam egy féloldalas mosolyt.

- Nem hiszem... Ha meg igen, akkor mondtam volna, hogy épp a dougie-ra tanítottalak. - kajánul elvigyorodott.

- Perverz állat. - nevettem fel.

- Megint a fejemhez vágtad. - nevetett fel.

- Aha. - kuncogtam.

Nem szólalt meg, csak elengedte a kezem, én meg elindultam felfedezni a lakosztályt. Kenny a nappaliban készülődött, Scoot az amerikai konyhában próbált összehozni egy szendvicset. Pattie meg gondolom a szobájában van.

- Srácok, kértek enni valamit? - kérdezte Scoot, közben mindenfélét rápakolt a kenyerére.

- Köszi, én még nem vagyok éhes. - szólalt meg mögöttem Jus.

- Még? - kérdeztem, és hátranéztem.

- Még. - vigyorgott. A kezét a hasára csúsztatta, majd lassan lefelé. Erre gyorsan megpördültem, mire Justin felnevetett. Értettem a célzást.

- És miután is lennél éhes? - kérdeztem, és elindultam Scoot felé, hogy láthassam mit csinál.

- Khm... Nem is tudom... A sportolás után általában megéhezek. - És még én vörösödtem el! Hogy csinálja?

- A kosarazás után? - kérdeztem, és figyeltem ahogyan Scoot a szendvicsét csinálja.

- Nem pont erre gondoltam. - támaszkodott a pultnak mellettem Jus, és ő is Scootert figyelte.

- Hmmm... Pedig nekem igazán lenne kedvem most kosarazni. - fordultam meg, és úgy dőltem a pultnak.

- Nem úgy volt hogy fáradt vagy? - kérdezte Scoot.

- Sss! - kuncogtam. - Csak azért mondtam Pattie-nek, mert most nincs kedvem elmenni vásárolni. - suttogtam hátra.

- Aha. - válaszolt, majd keresett egy tányért.

Jus közelebb jött hozzám.

- Tudod ismerek egy olyan sportot ami legalább annyira kifáraszt mint a kosár. - vigyorgott mellettem. Na jó, nekem ebből elég...

- Milyen sport is az? Egyedül is lehet csinálni? - fordultam felé, és kihívóan néztem a szemébe. Még mindig nem zavartatta magát.

- Kosarazni se lehet egyedül, ez is amolyan társasjáték. - vigyorgott, és elfordította a fejét az ellenkező irányba.

- Megmondhatnád milyen sportról van szó, akkor talán rájönnék miről van szó... - néztem az arcát, és vártam, hogy visszafordítsa a fejét.

- Szerintem sejtem mire gondol. - kuncogott mögöttem Scoot, mire majd' a szívbajt hozta rám.

- Öhm... Igen? - kérdeztem, és hátrafordultam. - Akkor elmondanád? Mert nem tudom miről beszél.

- Három betű... - kuncogott Scoot. - De Justin... Ha te most nekem megszeged a fogadalmadat én kinyírlak... - suttogta Jusnak.

Justin nagyot nyelt. Umm, jókor szól... De végül is ott volt az a most... Szóval csak nem lehet már gond. Hisz már megszegte.

- Én szerintem megyek és pihenek egy kicsit. - motyogtam, majd gyorsan elhúztam a csíkot. Elindultam a szobák felé, de az én ajtóm helyett a mellette lévőbe mentem be. És hogy érteni lehessen: egy ajtó van csak a szobám ajtaja mellett.

Mikor bementem, sokkal nagyobbnak tűnt, mint mikor először benéztem. Itt is inkább a krémszín dominált, de találtam mellette fehéret is. Az szoba végében, az ajtóval szemben helyezkedett el egy nagy baldachinos ágy. Gyönyörű volt, el lehetett húzni a függönyöket. De ez nem olyan függöny volt amin át lehet látni...

Elindultam az ágy felé, kábultan simogattam a függönyöket, majd felültem az ágyra. Lassan felkuporodtam, majd elnyúltam az ágy egyik felén. Az oldalamra fordultam, és lehunytam a szemem. Finom illata volt az ágyneműnek, de nem ért fel Jus illatával.

Ott feküdtem, közben azon gondolkodtam, milyen kényelmes ez az ágy. Lassan elkezdtem forgolódni. Egyáltalán nem nyikorgott az ágy. Nagyon kényelmes volt, jó illata volt, nem nyikorgott. Mellesleg baldachinos ágy. Mindig is ilyet szerettem volna.

Ajtónyitódást hallottam, mire összehúztam magam, és halkan felsóhajtottam. Mikor az ágy benyomódott mellettem, halkan felnyögtem, sejtettem, hogy Justin az. Más nem jött volna fel az ágyra.

- Álmos vagy? - szólalt meg mellettem kicsit rekedtes hangon.

- Annyira nem. - fordítottam neki hátat.

Felkuncogott, és hozzám bújt.

- Látom tetszik az ágy. - vigyorgott. Erre megfordultam, és a mellkasához rejtettem az arcomat.

- Bejön. - haraptam ajkamban, majd egyik kezemmel megkerestem a pólója alját. Óvatosan benyúltam a pólója alá, és a kezemet a hasára simítottam. Összerezzent. A kezem egy kicsit hűvösebb volt, mint az ő bőre. - Ummm... De neked sokkal jobb illatod van mint az ágynak. - bújtam hozzá közelebb, hogy jobban érezzem az illatát.

- Kenny filmezik, anyu mindjárt indul, Scoot pedig papírokat nézeget... Mihez van kedved? - kérdezte, és a kezét a derekamra csúsztatta.

- Zárd be az ajtót, és utána majd megmutatom. - kuncogtam fel, és elhúzódtam tőle.

- Ummm... - tápászkodott fel, és elindult az ajtóhoz. Amikor hallottam az ajtózáródását, felkeltem, és elindultam az ajtóhoz. Jus már jött volna vissza.

- A-a, vissza! - toltam a mellkasánál. Felkuncogott.

Mikor odaértünk az ajtóhoz, odahajoltam Justinhoz.

- Na most mondd mit akarsz! - hajoltam ajkaihoz, és elkezdtem csókolgatni. Éreztem ahogyan kaján vigyorra húzódott a szája. A kezeit a combomra simította, és óvatosan bekapta az alsó ajkam. Elkezdett csókolni, mire megremegett a gyomrom. Ilyen csókot... Csak ő tud produkálni.

Hangosan elkezdett zihálni, közben a kezét felcsúsztatta a fenekemre. Elkezdett magához tolni. Ummm... Már nem bírtam a fantáziámmal. Erősen belemarkoltam a hajába, várva a hatást. Hirtelen megfordított, és erősen az ajtóhoz nyomott.

Felnyögtem, de ő csak zihált az ajkaimba, és amint volt lehetősége, újra csókolni kezdett. Erősen csókolt, megfogta az államat is, nehogy el tudjam húzni. Feltűrte a pólómat az oldalamnál, és ott kezdett simogatni. Nem igaz... Úgy éreztem, két percen belül felgyulladok, ha nem kapom meg őt.

- Még leállíthatsz! - zihálta ajkamba, de éreztem a hangján, hogy hiába próbálnám, nem tudnám.

- Ahmm... Ummm... - nyöszörögtem, és újra a hajába túrtam. - Nem... Nem akarlak leállítani... - nyögtem ki.

- Ummm... - nyögte elégedetten, és a fülemnél kezdett csókolgatni, amibe beleremegett minden porcikám. Utána mindenem bizseregni kezdett.

Csukott szemmel kapkodtam a levegőt, közben úgy álltam, hogy közelebb jöhessen hozzám. Ezt ki is használta, azonnal megérezte, ahogy utat nyitottam neki, hogy még közelebb jöjjön hozzám. Erősen az ajtóhoz nyomott, mire elnyíltak az ajkaim, de egy hangot nem tudtam kinyögni. A fejemet hátrahajtottam, már amennyire ment, és még többet kívántam belőle.

- Ummm... - nyöszörögtem, és a kezeimmel megkerestem azt a formás hátsórészét. Így próbáltam magamhoz közelebb tolni. Evvel jelentős változást nem értem el, de már az ájulás szélén voltam. Basszus, hogy tudja ezt kihozni belőlem?

Egész testemben remegtem, közben Jus ajkai - azok a telt ajkak... ummm... - lekúsztak a nyakamra. Na itt már a csípőm előremozdult, és szerencsésen Jus ágyékához simultam. Felnyögött, és felkapott, a lábaimat megfogta, és a csípője köré kulcsolta.

- Bazdmeg mindjárt elélvezek. - nyögött fel, és továbbra is a nyakamat csókolgatta. Most szívem szerint felnevettem volna, de kb úgy éreztem mint ő, szóval nem lett volna tisztességes. És mellesleg nem tudtam se meg szólalni, se nevetni. Csak zihálni tudtam meg nyögni. És ennyi.

Megragadtam a pólóját, és közelebb húztam magamhoz, remélve hogy veszi az adást, és odaszorít az ajtóhoz. Nem bírom elviselni, hogy akár egy kis rés is legyen köztünk. De nem fogta.

- Szoríts már az ajtóhoz! - nyögtem ki, és elkezdtem mocorogni.

Most jó erősen odanyomott, ez volt az eddigi legerősebb.

- Ahhh, a rohadt életbe. - nyögtem fel hangosan. Csak ne hallják meg légyszi! És most megint odanyomott. Már kórusban nyögtünk. Én hosszan, ő meg hangosan. Szuper...

A füléhez hajoltam, és erőt gyűjtöttem, hogy megszólalhassak. Sokáig csak a fülébe ziháltam, addig ő ott csókolgatott, ahol ért.

- Van nálad...? - kérdeztem halkan, és megint rámarkoltam a pólójára.

- Szerinted ha nem lenne, elkezdtem volna? - kuncogott. - Nemrég menekítettem ki egyet a bőröndömből...

- Basszus, te számítottál arra, hogy amint ideérünk meghúzhatsz? - nyögtem fel, mert az ajkai újra a nyakamat kényeztették. A nyakam eléggé érzékeny, főleg ilyen szempontból, nem engedem meg ám mindenkinek, hogy megpuszilja. Főleg nem megcsókolja.

- Csak felkészültem, cica. - morogta nyakamba, erre én rászorítottam a csípőjére. Hangosan nyögött fel a nyakamba, majd elkezdte harapdálni.

- Azért ne egyél meg... - kuncogtam fel.

- Próbálkozok... - mondta rekedtesen, és elkezdte a fenekemet fogdosni. Na jól van, ha így állunk...

- Van rajtad öv? - kérdeztem, és megkerestem a nadrágját hátul.

- Van. - vigyorodott el. - Tudom, hogy annyira imádod őket...

- Nem értem minek neked öv, ha nem is tart rajtad semmit... - motyogtam. - Így is félig lecsúszik rólad.

- Miért, nem tetszik? - mordult a nyakamba, mire összeszorítottam a fogam. Elkezdte olyan erősen a nyakamat csókolni, hogy úgy éreztem, hogy mindjárt felfal. Erősebben harapott bele, mire rájöttem, hogy válaszolnom kéne.

- De... tetszik... Csak az nem tetszik, hogy mindenki más a te boxeredet bámulja. - sóhajtottam.

- Nyugi, mindjárt felhúzom. - kuncogott.

- Azt próbáld meg! Ha megcsinálod én agyonütlek! - nyögtem fel, mert újra nekinyomott az ajtónak.

- Nyugi cica, csak téged csinállak meg... - vigyorgott kajánul, és felemelte a fejét.

- Ajánlom, hogy siess! - csókoltam meg, és a hajába markoltam.

67. rész: Perverz ;D

- Hmmm... Már szeretném meg tudni ki tudja... - kuncogott. - És ha már tudja, akkor meg is kérdezem tőle...

- Mert te mit szeretnél, mikor kapd meg? - kérdeztem, és egy pillanatra felpillantottam az arcára.

Csukva voltak a szemei, közben halványan mosolygott. Nem válaszolt, gondoltam nem hallotta. Visszabújtam a nyakához, és elkezdtem hevesen csókolni, majd óvatosan beleharaptam a nyakába.

Halkan felnyögött, a kezeit megéreztem a fenekemen.

- Hmmm? Akkor válaszolsz? - kérdeztem, de csak addig hagytam abba, amíg ezt kinyögtem. Utána folytattam.

- Mire... is? - kérdezte zihálva, óvatosan belemarkolt a fenekembe, közben kicsit közelebb húzott magához.

- Amit kérdeztem. - kuncogtam. - Talán nem hallottad?

- Kellett... volna? - zihálta, de újra felnyögött.

- Kellett volna. - vigyorogtam. - És miért nem hallottad?

- Bocsi... kicsit... el voltam... foglalva...

- És mivel? - kérdeztem vigyorogva.

- Hát... eléggé... kell még... most is... figyelnem hogy...

Nem tudta befejezni, hangosan felnyögött, miközben én jobban odaszorítottam a falhoz.

- Megtennéd, hogy... - kezdte, de én elhúzódtam egy pillanatra.

- Mit tennék meg? - vigyorogtam rá. A válla felett támaszkodtam a falnak, közben próbáltam lassabban lélegezni.

Hirtelen megfogta a kezem, és megfordított.

- Köszi. - vigyorgott.

Ajkamba haraptam.

- Szerintem vissza kéne mennünk... - mondtam, és lesütöttem a szemem. - Gyanús lesz, hogy itt vagyunk ilyen sokáig.

- A-a. Az lesz a gyanús, ha rövid időre tűnünk el. Majd azt mondjuk, hogy elejtetted a fülbevalódat, és azt kerestük. - mondta, közben a kezeivel megtámaszkodott a falnál, a fejem mellett.

Kuncogva eltűrtem a fülemről a hajamat.

- Nem vettem fel fülbevalót.

- Nem baj, nem kell majd senkinek se mutogatni. - nevetett. - Főleg anyunak ne... Bár szerintem úgy is tudja miért jöttünk el.

Felsóhajtottam.

- Anyud mindent tud. - nevettem fel halkan.

- Remélem nincs igazad. - kuncogott. - Különben anyám mindjárt megjelenik, és leordítja a fejünket, hogy hogy lehettünk ilyenek.

- Milyenek is? -  kuncogtam.

- Azt igazából nem tudom milyenek voltunk. Azt tudom te milyen voltál. Őrületes... - zihálta, arcát elrejtette a nyakamba, és elkezdett csókolgatni. Nem értettem mire gondol. Miért voltam én őrületes...? Mi van?

- Ezt nem értem. - markoltam a hajába, mire a falhoz nyomott. Összeszorítottam a fogaimat, a szemeimet lehunytam, és élveztem, ahogyan a falhoz présel. Mikor meg tudtam szólalni, remegett a hangom. - Mikor voltam én őrületes és miért?

Elmosolyodott, egyik kezével gyengéden a hajamba túrt, a másikat a csípőmre simította.

- Nem is emlékszel? - motyogta nyakamba rekedtesen, mély hangon. - Pedig nem nehéz kitalálni. - Két ujja becsusszant a pólóm alá, mire megremegtem. Az ujjai nem voltak sokkal hidegebbek, mint a csípőm, de meglepetésként ért, hogy hozzámért.

Amint meghallottam a hangját, mindkét kezemmel a hajába túrtam. Erre belenyögött a nyakamba. A kis kanos még jobban odaszorított a falhoz, már attól féltem, mindjárt kitörünk a mosdóból. Az pedig nem lenne szerencsés... De akármilyen erősen is nyomott a falnak, nekem még mindig nem volt elég erős.

Hangosan felnyögtem, mikor még egy kicsit szorított rajtam.

- Héhéhé... - ziháltam. - Ezt fejezd be, mert leleplezel minket! - Nem tudtam megállni nevetés nélkül. Nem mintha nagyon elbújtunk volna, és figyelnének ránk.

- Bocsi, hogy ennyire felizgatsz. - morogta a nyakamba.

- Hát bocsi, hogy nem tudom mit várhatok, ha a hajadba túrok. - mondtam, és próbáltam eltolni a faltól. De nem engedett. Mondhatom, nagyon kényelmes volt a falhoz nyomódni.

- Hát mondjuk azt hogy... - nem fejezte be.

- Hogy? - kuncogtam ördögien. Tudom, hogy nem akarja kimondani.

- Hogy felállítod. - nevetett a nyakamba. - De te ezt direkt csinálod! Tudod mire gondoltam!

- Jó hogy tudom. Csak olyan jó hallani a szádból. - kuncogtam.

Felkuncogott, és az egyik lábát a lábaim közé csúsztatta.

- Ezt most hagyd abba! - mondtam figyelmeztetően.

- Mert ha nem, mi lesz? - kuncogott, és beleharapott a nyakamba. A lábát közelebb csúsztatta, aztán oldalra. Próbálta eltolni az egyik lábamat, hogy terpeszbe álljak.

- Ha nem akarod, hogy kiabáljak, akkor hagyd abba! - fenyegettem, és felhúztam azt a lábamat, amit el akart tolni. Azaz a bal lábamat.

Elkapta a jobb kezével a lábamat, és ott tartotta maga mellett. Közelebb furakodott hozzám.

- Kívánságod számomra parancs! - vigyorgott, majd felemelte a fejét. A haja kócos volt, olyan, amit nem lehet egy-két rázással visszaállítani.

- Ahw, annyira szexi így a hajad! - nyöszörögtem, és óvatosan megérintettem a haját.

- Ahw, annyira nem tudok neked ellenállni... - sóhajtott fel, és csak most - hogy újra a falhoz szorított - vettem észre, hogy engedett a szorításán.

Halkan felnyögtem.

- Ha ezt csinálod, akkor én sem... - öleltem át a nyakát. Le kellett foglalnom a kezeimet. És nem akartam megadni neki azt az örömöt, hogy a hajába túrok. Nem, azt semmiképp sem... Különben szétnyom. Meg felgyulladok, ha tovább csinálja ezt velem. Nem ő az egyetlen, akit könnyű felizgatni.

- Csak... lennénk már... ott... - nyöszörögte. Közben még mindig ott tartott, nekem meg fogyott a levegőm.

- Justin, mit csinálsz? - kérdeztem, majd kinyomta belőlem a levegőt. - Nyugi van! Szétnyomsz.

- Bocs. - nevetett fel, erre szinte röhögőgörcsöt kapott. Eltávolodott, és megfordult. A hátát nekitámasztotta a falnak. Alig tudta abbahagyni a nevetést. Már nekem kellett befogni a száját, nehogy eláruljon minket.

Mikor sikerült lenyugtatnom, hogy ne röhögjön, hirtelen magához húzott, és megcsókolt. Én annyira megijedtem, hogy majdnem felsikítottam. Itt ijesztget engem...

Próbáltam óvatosan elválni ajkaitól. Félig-meddig sikerült...

- Jus... most már... vissza kéne... mennünk. - motyogtam, de legalább öt másodperc szünet volt minden szó között. Nem hagyta abba a csókot, én szakítottam meg néha egy-egy szó erejéig.

- Talán... - motyogta. - De... ahhh... annyira... szeretnék már... a hotelben... lenni.

- Miért? - ziháltam, és mikor elhúzódott volna, hogy megmagyarázhassa, ajkai után kaptam, a karjaimat a nyaka köré fontam, és hozzá simultam.

- Te... ezt... direkt... csinálod... - zihálta, mikor hagytam megszólalni.

- Csókolj már vissza! - nyöszörögtem, és megcsókoltam, remélve hogy most visszacsókol. De nem csókolt vissza. - Azt mondtad kívánságom számodra parancs!

- Az az egy volt parancs. - kuncogott. Átölelte a derekamat. - Egyébként mióta is vagyunk itt? - kérdezte. Már csak egymást öleltük, és próbáltunk egyenletesebben lélegezni.

- Fél órája? - kérdeztem, és felnevettem. Lehetetlen, hogy ennyire ellegyünk csak így ketten.

- Hát kb... - kuncogott. - Szerintem is ideje lesz visszamenni... Anyám még szimatot fog... - kuncogott. - Egy gyors menet belefér fél órába. - kuncogott.

- De basszus... Hogy lehetsz te ilyen perverz?? - kérdeztem hitetlenkedve.

- Te vagy az oka. - fogta rám nevetve.

- Mindig evvel jössz! Pedig nem is ez a fő ok! Te vagy javíthatatlanul rossz!

- Jól van, legyen igazad. De mondjuk mit vártál tőlem? - kuncogott.

- Olyan fiút vártam, mint amilyet a TV-ben látok... Mármint másnak mutatod magad, mint amilyen vagy.

- Tudod így könnyebb... Nem vágja mindenki a fejedhez, hogy perverz állat vagy!

- Majd én hozzávágom a fejedhez, nyugalom...

- Na, szerintem menjünk. - kuncogott.

- Ja, kéne. - kuncogtam. Elengedtem a nyakát, ő a derekamat, és megfogta a kezem. - Tudod mit? Menj előre! Majd én is megyek... Úgy gyanús lesz ha egyszerre megyünk.

- Igaz. - ismerte el sóhajtva. - Akkor mindjárt találkozunk, édes! - adott egy puszit a számra, majd az ajtóhoz ment. Megrázta a haját, megigazgatta a tükörbe nézve, majd a ruháját is megigazította. Utána kilesett az ajtón, majd kisurrant.

Felsóhajtottam. Ha már itt voltam, megigazítottam a hajam, megpróbáltam a mosolyomat egy kicsit ellágyítani, hogy ne vigyorogjak mint a tejbe tök. Huh, és mi lesz ha beérünk a hotelbe? Tuti külön szobában leszünk... Nem baj, én átszökök, ha azon múlik.

Kb. két és fél perc múlva Justin után én is kimentem, majd megkerestem a helyünket. Justin nem ült a helyén, az anyja mellett ült. Huhhh, nem lesz ez jó. Tudom, hogy bízhatok Justinban, hogy nem köp be - miért tenné? ő is benne volt. De azért egy kicsit paráztam.

Leültem a helyemre, és magam elé néztem. De a tekintetem átsiklott Jusra. Épp felkelt az anyja mellől, és elindult ide. Figyeltem, hogy erre jön. A nadrágja egy kicsit lent volt, láttam a boxerét. Piros... Hmmm...

- Na szia. Mi történt? - kérdeztem mosolyogva. Ajkamba haraptam. Most mondhatnám azt, hogy a piros felingerel engem is, mint a bikákat. Persze ez nem igaz. Engem Jus ingerel fel... Vagyis hát... Nem is felingerel... Hanem tudjátok... Az a másik szó... Segítek. Feliz... Megvan? (;D)

- Beszéltem anyuval... Úgy tűnik most már szigorított őrizetben leszünk. - kuncogott. - Azt mondta, hogy figyelni fog, mert tudja milyen vagyok...

- Wow, anyud is tudja milyen vagy? - vigyorogtam, de ezt halkan mondtam, hogy csak ő hallja.

- Úgy tűnik... - kuncogott.

- Nem érted. - állapítottam meg, majd az ajkamba haraptam. Sokáig néztem a szemébe, próbáltam elrejteni kaján vigyoromat.

- Fúúúúj! És még én vagyok perverz! - esett le neki, mire felnevetett, majd megcsikizett. De nem csinálta sokáig, nehogy elkezdjek sikoltozni.

- Úgy tűnik leesett. - vigyorogtam zihálva.

- Le ám... Te perverz állat! - kuncogott halkan. - És megjegyzem - közelebb hajolt hozzám, farkasszemet néztünk. - csak te tudod milyen vagyok!

Elvigyorodtam, és nem tudtam elrejteni ezt a vigyort. Igen, már megint rosszra gondoltam, de megnyugtatott a tudat, hogy Jus is.

- Te már megint rosszra gondolsz, igaz? - kérdezte vigyorogva.

- Ahjj, te meg azt tudod, hogy én milyen vagyok! - kuncogtam.

- Aha. - elégedetten elvigyorodott, majd hátradőlt a helyén. - Eszméletlen, őrületes... Hmm...

- Azért el ne élvezz itt nekem! - mondtam halkan, hogy csak ő hallja.

- Azért ahhoz több kellene mint a puszta gondolat... - vigyorgott, egy rövid ideig a szemembe nézett, de utána... Ahha, és ÉN vagyok a perverz!

Egy hosszú pillanat múlva megszólaltam.

- Fúj, még jó hogy nem fiú lettem! - mondtam.

66. rész: A reptér

Rohannom Jeremy után, hogy utolérjem. Ő sokkal előbb ért a kocsihoz, én még csak fél úton jártam, amikor ő már kinyitotta a kocsit. Azonnal kinyitotta a csomagtartót, majd bepakolta a bőröndjeimet. Ez egy másik kocsi volt, nem az, amibe nemrég Justin bőröndjeit pakolta.

Justin... A nevére kirázott a hideg. Az ajkamba haraptam, még az is eszembe jutott, amit eddig elfelejtettem. Mármint amiről még beszélni szerettem volna Ju... vele.

Mire odaértem a kocsihoz, annak már ki volt nyitva az anyósülés felőli ajtaja, így csak be kellett pattannom. Amint becsuktam az ajtót, már fel is bőgött a motor. Gyorsan becsatoltam az övemet, majd próbáltam abbahagyni a zihálást.

Amíg Jeremy vezetett, az utat figyelte, nekem elkalandozott a fantáziám. Nem épp a helyzethez illő gondolatok cikáztak az agyamban, és szerintem ha egy gondolatolvasó apáca (xDD) meghallaná a gondolataimat - ami nem valószínű - menten szívrohamot kapna.

Észre sem vettem, hogy fantáziálásom közben elkezdtem egyre gyorsabban szedni a levegőt. Közben egyfolytában mocorogtam, és összeszorítottam a lábaimat. Nagyot nyeltem, és reméltem Jeremy nem veszi észre a helyzetemet.

Kibámultam az ablakon, próbáltam elvonni a figyelmemet, de az ellenkező hatást értem el vele. Megint eszembe jutottak azok a gondolatok, amiket most szerettem volna nélkülözni, legalább addig, amíg egy kocsiban ülök Jeremy-vel. Az már más, hogy mit csinálnék, ha Jussal lennék egy kocsiban...

Uhhh... Már megint ezek a gondolatok... Nem tudom kiűzni a fejemből. És most már új gondolatok is társultak az eredetikhez. Kellett nekem eszembe jutni, hogy Jeremy-vel vagyok most egy kocsiban. És igazából nem is ez volt a... nem is tudom... a gond? Jó. Nem is ez volt a gond. Hanem amit utána gondoltam. Az a bizonyos: "Az már más, hogy mit csinálnék, ha Jussal lennék egy kocsiban..."

Nagyot nyeltem, majd belemarkoltam magam mellett az ülésbe. Erősen szorongattam, fogalmam sem volt, mennyi időm van még, mielőtt felgyulladok.

Mély levegő, csajszi... Nagyot lélegeztem, és lehunytam a szemeimet. Próbáltam kiverni a fejemből azokat a gondolatokat, amik nem épp ide tartoznak, és próbáltam arra gondolni, ami épp történik velünk: épp egy repülőtérre hajtunk, hogy utol érhessem Just, és ha nem is mehetek vele, elbúcsúzhassak tőle, megmondhassam neki, hogy szeretem, és hogy elhiszem, hogy azért nem akar magával vinni, mert jót akar nekem. De meg fogom mondani neki, hogy ez csak szerinte lesz jó nekem. Mert nekem csak úgy jó, ha vele lehetek!

- Mindjárt ott vagyunk! - riasztott fel Jeremy gondolataimból. Felpillantottam rá, az utat figyelte. Aztán az útra figyeltem, már nem messze voltunk a repülőtértől: innen látszódott.

Ennyire elmerengtem volna, hogy nem vettem észre, hogy már ilyen sok utat megtettünk?

- Mikor indul a gép? - kérdeztem, közben kiegyenesedtem, és meresztgettem a szemem, hátha nem látom az ismerős kocsit. De hiába, nem láttam sehol...

- Kb. húsz perc múlva. - mondta, és továbbra és figyelmesen nézte az utat.

Most már ideges voltam. Miért nem tudunk gyorsabban menni? Mi lesz, ha nem érem utol? Mi lesz, ha már késő, már nem tudom megállítani?... Mi lesz, ha ő már  lemondott rólam?

A torkom szorított, a mellkasom úgyszintén. A hátamon libabőrös lett, a tenyerem izzadt. Féltem, hogy elkések, hogy már nem tehetek semmit. Örültem, hogy... Dehogy, nem is örültem... Annak örültem volna, ha utolérem, és legalább adhatok neki egy búcsúcsókot, mielőtt elmegy.

Csak egy dologban reménykedhettem: hogy látom még, mielőtt elmegy. A többiben - hogy megérinthetem, megcsókolhatom, vagy akár elmehetek vele - nem reménykedtem, az majd jön magától. Azt már nem én döntöm el, hogyan alakul végül ez a dolog.

A kocsi fékezett, a torkomban dobogó szívem hirtelen a gyomromba csúszott, onnan meg a gyomromat lehúzta a bokámba.

- Menj, siess! Én addig elintézek egy-két dolgot. Ő már biztosan itt van valahol! - mondta, majd kiszállt.

Én is gyorsan kivágódtam a kocsiból, majd elkezdtem szaladni az épület felé. Mikor beléptem, úgy éreztem magam, mint egy filmben: rohadt sok ember tolongott a repülőtéren, elállták az utamat.

Legszívesebben felordítottam az égre, hogy mi a francért csinálja velem az a jó... Ahh... Bosszúsan, kétségbeesetten indultam el a tömegben, közben ágaskodtam, meresztgettem a szemem, hátha látom Őt.

Annyira szerettem volna felsikítani, hogy Merre vagy, szerelmem?, de sajnos nem tehettem. Avval elárulnám...

Azt sem tudom milyen ruhában jött ki a reptérre, vagy hogy hozott-e magával kézipoggyászt. Csak azt reméltem, hogy Ő lesz egyedül 16 éves srác - mármint kinézetre -, és csak Ő lesz olyan magas, mint amilyen.

De pechemre egy csomó fiatal srác volt a repülőtéren, de legalább mindegyik más magasságú volt. (Ezt nem tudtam jobban megfogalmazni xD)

Megláttam egy kék-fehér sapkás, csőfarmeros, fehér pólós srácot. Odatörtem utat, majd megérintettem a vállát. Hátranézett egy fekete hajú srác, kék szemeit rám meresztette.

- Ööö, bocsánat, nem láttál egy kb ilyen magas - mutogattam. -, barna hajú, barna szemű srácot? - kérdeztem, és nagyon reméltem, hogy látott.

- Bocsi, nem láttam... - mondta, majd tovább ment a bőröndjével.

- Huuuh, csodás. - nyögtem fel, és tovább keresgéltem. Láttam egy arcot, ami borzasztóan ismerős volt. Igen, az Ő arcát láttam. Egy fél másodpercre kaphattam el az arcát, így is csak oldalról, és elég messze volt.

Elkezdtem kétségbeesetten furakodni az emberek között. Lábujjhegyre álltam egy pillanatra, így újra láttam. Nem sietett annyira, így talán még utolérhetem, ha elég gyors vagyok.

Rohantam, embereket lökdöstem, mire azok bosszúsan morogtak, páran káromkodtak.

Szaladtam, amennyire csak a lábamtól telt, de az emberek csak azért is elém álltak. Csodás! És ő is egyre gyorsabban ment.

Végső kétségbeesésemben, hogy elvesztem, felkiáltottam.

- Justin! Várj! - kiáltottam, a hangom épp csak olyan hangos volt, hogy meghallja, mire hátrafordította a fejét. A hang irányába kezdett nézelődni, mire én elkezdtem integetni neki, hogy itt vagyok. Erre a meglátott, arcán csak meglepettséget láttam.

Megállt, nem ment tovább, csak bámult rám, ahogy én átfurakodtam a tömegen. A maradék egy-két métert már bőgve tettem meg. De ezek boldog könnyek voltak, és akkor sem tarthattam volna őket vissza, ha akarom.

Kinyújtottam a kezem, hogy elérhessem őt, ugyanis előttem még volt egy-két ember, de már nem sok kellett, hogy odaérjek hozzá.

Ő azonnal kinyújtotta a karját, megragadta a kezem, és odahúzott magához. Amint áthúzott két ember között, én amilyen gyorsan csak tudtam, átöleltem, és csak szorítottam.

- Justin! - bőgtem, és az arcomat a mellkasához szorítottam. - Szeretlek! És nem akarok haragban elválni tőled! Szeretlek, és szeretni is foglak! Bocsáss meg... nekem! - zokogtam. Az örömöm nem tarthatott sokáig, hisz tudtam: itt a vége.

- Hé, szívem! Kicsim, figyelj rám! - emelte fel az arcom. Nem kerülte el a figyelmemet a megszólítás. Szívem... Kicsim... Próbáltam rá figyelni, de még mindig zokogtam. - Én is szeretlek, mindennél jobban! És ki mondta, hogy haragban kell elválnunk?

Minden reményem szertefoszlott. A szívverésem kihagyott. Szóval még is itt kell hagynia. Több könny nem hagyta el a szemem. Amik kicsordultak, azok lassan szánkáztak végig arcomon, majd az ajkaimnál eltűntek.

- Nem fogok elmenni nélküled! - mondta, közben mélyen a szemembe nézett, majd olyan erősen ölelt át, amennyire sikerült. Annyira megkönnyebbültem, hogy már örömömben zokogtam, és én is magamhoz szorítottam. - Szeretlek, édes! - motyogta a hajamba.

- Én még... annál is... jobban! - zokogtam. Próbáltam befejezni, hisz már engem is kezdett egy kicsit zavarni. De annyira örültem! Vele mehetek, és nem kell hat hónapot nélküle töltenem. Miért is ne örülnék?

Az arcomat a nyakába rejtettem, itt próbáltam elfojtani a zokogásom, ebben Justin is segített.

- Sss! Nyugalom! Minden rendben van! - suttogta a hajamba, és most tűnt fel, hogy mi még mindig itt állunk. Hirtelen ideges lettem.

- Justin... - ziháltam. - Nekünk már mennünk kéne! Azt sem tudom hol vannak a bőröndjeim, és állítólag Jeremy intézi a dolgokat de... - mondtam, és már szinte pánikoltam.

- Hé, nyugi kislány! - nevetett fel. - Ha azt mondta intézi a dolgokat, úgy is lesz! Szerintem már vár is minket valahol.

Én ezt már nem bírtam. Tökre besokalltam. Lehúztam az arcát az enyémhez, és megcsókoltam. Én is csodálkoztam azon, hogy mit csinálok. Ő is eléggé meglepődött, de aztán végül visszacsókolt. Végül én húzódtam el előbb. Azért csak nem kéne meglátnia valakinek.

Lejjebb húztam a sapkáját, hogy ne látszódjon az arca. Felnevetett.

- Igaz, fő az álcázás. - jegyezte meg viccesen. - Szerintem biztos nem szúrtak ki, hiszen kinek van még ilyen haja - bökött a hajára, amit most sapka takart. -, meg ilyen arca - rámutatott az arcára, közben elvigyorodott -, és az sem tűnt fel senkinek, hogy itt smaciztunk a tömeg közepén.

Felnevettem.

- Bolond vagy! - nevettem fel. - De komolyra fordítva a szót, induljunk, mert tényleg lekésünk a gépről, vagy valami. - Megfogtam a csuklóját, és elkezdtem húzni. Mikor már jött magától is, elengedtem a csuklóját.

- Miért nem fogod meg a kezem? - kérdezte, és közben megigazította a sapkáját.

- Tudod, nem biztos hogy észrevették azt a csókolózós dolgot, de ha most már figyelnek, akkor egyből kiszúrják, hogy fogjuk egymás kezét. - magyaráztam meg, közben a szemem nyugtalanul cikázott a tömegben - Jus apját kerestem a szememmel.

- Hé, nyugi, cica! - kuncogott fel. - Fogadok két perc, és megtaláljuk!

*15 perc múlva*

Már szerencsésen a repülőn ültünk. Természetesen első osztályon. Én mentem volna a turistaosztályon is, ha Justin nem az első osztályra foglal helyet.

De viszont kényelmes volt. Nagy, kényelmes fotelek voltak egymás mellett kettesével. Justin mellett ültem, a fejemet a fotelnek döntöttem, és így néztem Just, aki közben netezett a laptopján.

- Mit nézel? - kérdeztem mosolyogva, és közelebb húzódtam hozzá, hogy lássam mit néz.

- Csak ránéztem a twitteremre... Meg a facebookomra. Meg még egy-két dologra. - nevetett, majd a jobb kezét mellém rakta a karfára. A bal kezemmel megfogtam, és összefontam ujjainkat.

Erre elmosolyodott, és átment a facebookjára. Kapott egy-két levelet.

- Talán kiscsajok szerelmeslevelei? - ugrattam, és elhúzódtam tőle, hogy ne lássam az üzeneteit. Azért annyira tiszteletben tartom, hogy nem nézek bele a levelezéseibe.

- Honnan tudtad? - nevetett fel.

- Tippeltem. - vigyorogtam.

- Hmmm... Nincs kedved meglátogatni a mosdót? - kérdezte, és összecsukta a laptopját.

- Kösz nem, menj egyedül. - kuncogtam.

- Azt hiszem nem érted. - villantott rám egy kaján vigyort, közben elrakta a laptopját.

- Hát... elkísérhetlek. - vigyorodtam el.

Felálltunk, Jus közelebb húzott magához, kicsit megszorította a kezem, majd elengedte. Körbepillantottam. Nem sokan figyeltek, talán csak egy-két kíváncsi pillantást fedeztem fel. De azon kívül nem figyeltek ránk.

Elindultunk a mosdó felé, közben Justin sokszor körbepillantott, majd amikor megbizonyosodott róla, hogy már nem figyelnek ránk, behúzott a női mosdóba. Szerencsére üres volt mind a három fülke, ami bent volt.

- Miért pont női mosdó? - nevettem fel halkan.

Megrántotta a vállát.

- Nem tudom, itt szerintem jobban el tudunk bújni. - kuncogott.

- Áhá. - öleltem át a nyakát, és csábosan elmosolyodtam. - Azért más is volt a dologban...

- Na jó... - mosolygott angyalian, közben átölelte a derekamat, lehajtotta a fejét, hogy az ajkaival súrolja az enyémeket. - Igazából azért is választottam a női mosdót - hátrált velem a pult felé ahová a mosdókagylók voltak beépítve. - mert itt nagyobb a tükör. - pillantott a hátam mögé, közben felrakott a pultra.

- Ahh, te... - nevettem fel, majd óvatosan megcsókoltam.

- Na de most mondd meg: szerintem tök jól nézek most ki! - vigyorgott, és elkezdte magát nézegetni a tükörben.

- Mr. Egó, kérhetném, hogy részesítsen egy kis figyelemben? - kérdeztem, és közelebb húztam a csípőjét a lábaimmal.

- Hát talán tudok figyelni rád egy kicsit... Fél perc elég lesz? - kérdezte.

- Tudod mit? - kérdeztem egy hosszú pillanat után.

- Na mit? - kérdezte, és rám nézett.

- Engedj! - ellöktem magam elől, és leugrottam a pultról. - Én magadra hagylak a tükörképeddel! - mondtam, és elindultam az ajtó felé. De mielőtt kimehettem volna, elkapta a csuklómat, és mikor visszafordultam, hogy megmondjam neki, hogy engedjen el, a falhoz szorított.

- Na cicaaa! - mormolta a nyakamba, amit elkezdett időközben puszilgatni. - Ne haragudj, csak játszottam! - mondta bűnbánó hanggal.

Felemeltem a kezem, hogy a tarkójára tegyem, majd egy kicsit közelebb húztam magamhoz a derekánál. Mikor egyik kezemmel beletúrtam a hajába, elgyengült, éreztem ahogy ellazul.

Átfordítottam, úgy sem tudott volna ellenkezni, és még mindig gyengéden a haját markoltam.

- Hmmm... Szóval ennek nem tudsz ellenállni... - állapítottam meg, és újra a hajába túrtam. Erre lehunyta a szemét, megremegett, és halkan felsóhajtott.

- Mmm, ez tetszik. - motyogta.

Felkuncogtam.

- És még mit szeretnél? - kérdeztem, mire kajánul elvigyorodott.

- Térdelj le, baby, és szeress! - vigyorgott továbbra is.

Felnevettem.

- Bolond vagy! - rejtettem az arcomat a nyakához, és elkezdtem ott csókolgatni.

Felsóhajtott. A sóhaja beleegyező volt, egy kicsit bánatos, de hallottam rajta, hogy élvezi.

- Na jó, kezdetnek megteszi! - motyogta. Halkan felmordultam, mire megremegett, de mosolygós hangon szólalt meg. - Baby, azért álmodozni szabad!

- Nyugodtan álmodozz... Egy ideig úgysem kapod meg amit akarsz! - haraptam gyengéden a nyakába.

- Ez azt jelenti, hogy még megkapom? - vigyorgott kajánul.

- Ki tudja? - nevettem.

65. rész: 'Muszáj valamit még megtennem, mielőtt...'

*Jeremy szemszöge*

Valami koppanást hallottam, miközben Justin bőröndjeit pakoltam a kocsi csomagtartójába. Mintha bőröndöt rángatnának le a lépcsőről.

Abbahagytam a pakolást, reméltem Lucy lesz az. Vagy Justin. Valószínűleg Lucy bőröndjeit hozzák le.

Felmosolyogtam, mikor kinyílt az ajtó. Lucy-ra mosolyogtam, de ő lehajtott fejjel, könnyes arccal sietett el mellettem. Nem nézett fel, nem figyelt rám.

- Hé, Lucy!- szóltam utána. Mindkét bőröndjét maga után húzta, csak egy pillanatra pillantott hátra rám, majd egyre gyorsabban szedte a lábait. Utána szaladtam, hogy megkérdezhessem mi a baj. Arra tippeltem, hogy Justin megbánthatta valamivel, erre besértődött vagy megbántódott. - Mi a baj? - kaptam el az egyik csuklóját.

Remegő ajkakkal, sírástól vörös szemekkel nézett fel a szemeimbe. Kérdően összevontam a szemöldökeimet.

- Justin? - kérdeztem. Nem tudtam, hogy igazából mit csinált a fiam, de meg fogja kapni a magáét. Miért pont most kell összeveszniük? De végül is jobb, mintha a repülőn vesztek volna össze...

Szipogva bólogatott.

- De most mennem kell... - nyögte ki. - Úgy tudom mindjárt megy egy busz Londonba... - motyogta, majd kirántotta a csuklóját a markomból, és szinte szaladt a legközelebbi buszmegálló felé.

*Lucy szemszöge*

Hatalmas könnyeket eresztve értem el a buszmegállót, ahová menekültem Jeremy elől.

Leültem egy padra a buszmegállónál, és csak bőgtem, vártam a buszra, hogy az eljöjjön értem, és hazavigyen. Haza, ahol beborulhatok üres szobámba, ami majdnem olyan üres, mint most én.

Felnéztem, nem egy ember figyelt engem a buszmegállóban.

Hamarosan, kb. 2 perc múlva megállt egy busz mellettem. Tudtam, hogy ez nem az én buszom, nem lehetek olyan szerencsés, hogy ilyen gyorsan megszökjek...

*Justin szemszöge*

- Elárulnád mit csináltál Lucy-val? - jött be apám, de nem láttam őt. Az arcomat a párnámba fúrtam, hogy az felfogja a könnyeimet. Nem akartam gyengének tűnni, hagyni, hogy az érzelmeim uralkodjanak rajtam. Próbáltam a sírásomat minél előbb elfojtani, de azt nem olyan könnyű, mint hinnénk.

- Csak annyit mondtam neki, hogy nem jöhet. - mondtam a párnámnak, de a hangom szörnyű volt, nem akartam hallani... Nem akartam hallani azt a hangot, amivel megbántottam azt a lányt, akire nem gondolhatok hat hónapig... Vagyis gondolhatok, de akkor vállalnom kell, hogy egy teljes napig, folyamatosan szenvedni fogok. De el sem felejthetem... Jó kis helyzet.

- Miért mondtad ezt neki? - kérdezte apám, tisztán lehetett hallani a hangján, hogy nagyon próbál uralkodni az érzelmein.

- Mert tudom mekkora áldozat lenne ez neki! - emeltem fel a fejemet, könnyeimen keresztül dühösen meredtem az apámra. Dühösen ziháltam, de igazából nem is rá voltam dühös, hanem magamra, hogy mekkora marha vagyok. De nem akarom visszahozni. Úgy miért nem lehet, hogy megmaradjon a saját élete is, de velem is lehessen? Egyszerű, lehetne, de: fel kéne adnom ezt az egészet.

De egyenlőre nem megy. Nem csak magam miatt csinálom ezeket a dolgokat. Segíteni akarok, mert tudom, hogy tehetnék valamit, és úgy nem tudok aludni, hogy közben tudom, hogy miattam nem tud életben maradni több mint százötven ember. Vagyis sokkal több.

- Én még el tudtam viselni, mert nekem ez csak jobbá tette az életemet. De az övén nincs mit jobbá tenni! Neki meg van mindene! Sok barátja van, van elég pénzük és még lehetne boldog... - mondtam, de a fejem visszahanyatlott a párnára. Az arcomra estem, így láttam apámat.

- Te tényleg ilyen hülye vagy, vagy csak tetteted? - kérdezte apám felháborodva.

- Nem értem. - motyogtam hosszas bámulás után, majd a bal szememből kicsordult egy könnycsepp. A tehetetlenségem már fájt. Lehunytam a szemeimet, és próbáltam kontrollálni magam, lenyugtatni magam, hogy legalább a bőgést abbahagyhassam.

- Te nem látod, vagy csak nem akarod, hogy Lucy boldog volt, amíg vele voltál? De pár perccel ezelőtt, úgy ment el innen, mintha látta volna a halálodat... Vagy mintha még a részese is lett volna... - mondta, mire én összerezzentem. Felnéztem rá, de nem láttam őt. A könnyeim eltakarták a kilátást. - Nem érted? Menj már utána! - mondta, és tehetetlenségében elkezdett toporogni.

Én csak öleltem a párnámat, és bőgtem. Ennél több nem sikerült. Nem bírtam rábírni a lábaimat - egyáltalán a végtagjaimat - hogy megmozduljanak. Nem ment. Túl gyenge voltam...

- Akkor megyek én...! - mondta idegesen, majd kiviharzott.

- Sok szerencsét! - suttogtam a párnámnak.

*Lucy szemszöge*

A busz még mindig nem jött. Én meg csak ültem, a könyökömmel megtámaszkodtam az egyik bőröndömön, közben figyeltem az utat, hátha látok egy-két ismerős kocsit, vagy talán meglátom a közeledő buszt.

Két perc autószámolgatás után megláttam egy autót, ami leparkolt nem messze innen. Azt hittem el fog hajtani előttem, vagy valami de úgy tűnik a tulajdonosának valami dolga akadt a környéken. Bár fogalmam sem volt, kié a kocsi - a rendszámot meg nem láttam -, elfordítottam a tekintetemet, és számoltam a többi előttem elhaladó autót.

De fél perc múlva valaki eltakarta előlem a kilátást. Először nem volt ismerős a farmer, ami az előttem álló ember tulajdona volt, de aztán mikor felpillantottam, az elfeledett kín újra visszaszökött a szívembe. Olyan erővel hasított belém, hogy tátva maradt a szám. De azt hiszem Jeremy azt hitte meglepetésemben tátom el a számat.

Csak bámultam az emberre, aki akaratlanul is emlékekkel bombázott meg. Nem tehetett róla, mégis fájdalommal töltött el a látványa. Azok a szemek... Hasonlított egy szempárra, amit nagyon nem akartam most látni.

Lesütöttem a szemeimet, hogy ne lássam Jeremy-t.

- Hé, Lucy, megbeszélhetnénk? - kérdezte halkan, próbálta úgy intézni a szavakat, hogy csak én halljam.

Felsóhajtottam.

- Jeremy, nem nekünk kell megbeszélni, hanem nekem és... a fiadnak. - mondtam halkan. Nem kockáztattam - ki tudja ki hallja meg a nevét. És mellesleg nem mertem kimondani... Így is körülötte keringtek a gondolataim, nem akartam kimondani a nevét.

- Ő nem képes felkelni... - mondta, majd leguggolt, és próbálta elkapni a tekintetem. Egyszer sikerült, és akkor nem tudtam máshova nézni. Úgy láttam őszintén beszél, de nem lehettem biztos benne. - Idézek: "Tudom mekkora áldozat lenne ez neki! Én még el tudtam viselni, mert nekem ez csak jobbá tette az egész életemet. De hát az övén nincs mit jobbá tenni! Neki meg van mindene! Sok barátja van, van elég pénzük és még lehetne boldog..."

Az ajkaim remegtek, könnyek gyűltek a szemeimbe - pedig milyen sok időbe telt, és mennyi önfegyelem kellett hozzá, hogy eltüntessem ezeket a könnyeket! -, és óvatosan, halványan elmosolyodtam.

- Ő nem mondana ilyet... - rebegtem halvány mosollyal az arcomon.

- Pedig nekem ezt mondta! - mosolyodott el Jeremy. - Ha tudnád most mennyire használhatatlan... Olyan szerelmi bánata van... - nevetett fel. - És csak azért nem akar eljönni, visszahozni téged hozzánk, mert jót szeretne neked. De úgy tűnik eléggé elszúrta, nem igaz?

Egyetértően bólogattam, de úgy éreztem, hogy Jeremy egy kicsit azért túloz. Még hogy használhatatlan...! Én érzem rosszabbul magam - fogadni mernék rá -, és még neki van szerelmi bánata?! Akkor nekem mim van?

Jeremy előhalászta csörgő telefonját, majd a füléhez emelte.

- Megbocsátasz egy percre? - kérdezte, mire én óvatosan bólogatni kezdtem.

Nem állt fel, itt, előttem, a szemeimbe nézve vette fel a telefont, én meg próbáltam hallgatózni. Nem nagyon sikerült, bár pár szót el tudtam kapni. Inkább Jeremy arckifejezéseiből tájékozódtam.

- Aha... Épp próbálom visszahozni... - Egy kisebb szünet, ebben a szünetben vágtam le, hogy kivel beszélhet. Talán pont ezért nem ment el? - Mert te nem vagy képes rá! Hiába kiabálsz, nem érdekel, nem fogom engedni, hogy elszúrd az életed, mert azt hiszed, hogy így jobb neki! - emelte fel egy kicsit a hangját. Összerezzentem- Nem is épp a hangja miatt, hanem amit mondott. Szóval még mindig azt hiszi - vagy legalábbis ezt adja be a környezetében lévőknek -, hogy ettől jobb lesz nekem? Hogy nem visz magával?

Hirtelen összeráncolta a homlokát. - Igen, tudom, hogy mindjárt mennünk kell... De én nélküle nem viszlek ki a reptérre! - mondta, mire a könnyeim újra előtörni készültek. Valamivel hangosabb zümmögést hallottam, ráismertem: Ő az. Ő kiabál a telefonba... Nem akarja, hogy menjek. - Tudod mit? Ki sem viszlek! Ha vagy ilyen hülye, hogy itt hagyd... - érződött a hangján,hogy folytatta volna, de egy halk zümmögés félbe szakította. Felismertem. Ugyanaz a hang volt, de valamivel mégis más. - Jó, hát menj, nem tartalak vissza!

Jeremy dühösen kinyomta a telefont.

- Kb. öt percünk van, hogy odavigyelek! - állt hirtelen fel, mire én hátrahőköltem. - Gyere, menjünk! - megragadta a bőröndjeimet, de én hirtelen utánakaptam az egyiknek.

- Ne! - nyögtem ki, közben kapkodtam a levegőt. - Nem akarok menni! - a könnyektől nem láttam, vakon próbáltam visszatartani Jeremy-t, aki a bőröndjeim fogantyúját markolta.

- Figyelj, Luce! - guggolt le újra elém. Kicsit feljebb tolta az arcomat az államnál fogva. - Tudom, hogy ki vagy bukva, amiért a fiam azt mondta amit mondott. De tudom, hogy nem gondolta komolyan. Egy hétig nem bírná nélküled! Tudom, hogy neked így nehéz, hisz a szemedbe hazudott, megértem. De ne tedd ezt vele! Ismerem annyira a fiamat, hogy tudjam mi kell neki. Te kellesz neki! - mondta, és egy hosszú pillanatig a szemembe meredt. De én nem láttam, annak ellenére, hogy folyamatosan pislogtam, hogy a könnyek eltűnjenek a szememből.

Végül felsóhajtottam, és elhúztam az arcomat. Lehajtottam a fejemet, küszködtem, hogy megtaláljam a szavakat, amiket most mondani akarok.

- Most te figyelj, kérlek! - néztem fel a szemébe. - Tudod rájöttem: mi nem illünk össze. Ő híres és én? Én egy senki vagyok, meg sem érdemlem! De annyi l... - folytattam volna, de a szavamba vágott.

- Te most komolyan azon problémázol, hogy ő híres? Nem így kéne megítélni egy embert, kislány! - gyengéden megkopogtatta a fejem. Majdnem elmosolyodtam, de annyira fájt, hogy nem ment. - Tudod, szeret, és ilyenkor senkit nem érdekelnek az ilyen tényezők! Maximum annyira érdekli az embereket, hogy ő fiú, te lány, és le van zárva. Talán még számít egy picit a kor is, de az elhanyagolható öt éven belül. - vigyorodott el.

Muszáj volt felnevetnem a könnyeimen keresztül.

- És nem jöhetsz avval a kifogással - mert tudom, hogy azt szeretted volna mondani -, hogy annyi lány van még a világon, akivel boldog lehetne. Igaz, sok lány van, akivel boldog lehetne, de veled boldog, és ez számít! - biztatóan rám mosolygott.

Egy hosszú pillanat kellett, hogy hirtelen eldönthessem, hogy mi legyen.

- Mi legyen? - kérdeztem sóhajtva, tanácstalanul.

- Én tudom. - vigyorgott rám. - Siessünk, utol kell érnünk, mielőtt felszáll a gépre! - mondta, gyorsan felpattant, erősen rámarkolt a bőröndjeim fogantyújára, és már sietett is a kocsi felé. - Gyere! - nézett hátra rám, sürgető tekintetére elmosolyodtam.

Felugrottam a padról, és rohantam utána. El kell mennem Justin után, látnom kell utoljára... Hat hónap nagyon sok, egy szerelmes szívnek ez kb. a tízszerese, sietnem kell, hogy elcsípjem, és legalább boldogan váljunk el, ne emésszük magunkat hat hónapig, hogy nem békültünk ki.

Egy dolgot még meg kell tennem, mielőtt elmegyek....

És most nem lövöm le a poént, majd a következő részből kiderül ;P

64. rész: 'Nem jöhetsz!'

Huh, srácok, megszenvedtem evvel a résszel, így is egy hétig írtam, mert ihlethiányban szenvedtem :/ A vége miatt bocsánatot kérek: nem kéne folyamatosan kavarnom, de elég depis állapotban voltam...

Felkuncogtam, annyira aranyosan nézett rám.

- Na menjünk! - sóhajtottam fel. - Imádlak! - adtam egy puszit a szájára.

De erre visszarántott magához, mire a mellkasának ütköztem. A kezeit a fenekemre csúsztatta, majd lehajolt, hogy adjon egy puszit. Persze én játékosan elrántottam a fejem.

Átöleltem a derekát, a kezeimet a hátsózsebébe csúsztattam. Nem mozdult, erre én magamhoz nyomtam a fenekénél.

- Ühmmm... - hallottam rekedtes hangját. Becsapta az ajtót mögöttem, majd odakormányzott hozzá.

- Ez meg mi volt? - nevettem fel, miközben az ajtóhoz szorított.

- Mármint mi? - nevetett fel, és lehajtotta a fejét, hogy a nyakamba rejthesse.

- Ez az 'Ühmmm'. - mondtam kuncogva, és a hajába túrtam. Jól összeborzoltam neki, remélve, hogy elkezdi rázni a fejét, de nem zavarta, hogy ellentétes irányban áll a haja és csupa kóc.

- Evvel azt akartam kifejezni, hogy mennyire tetszett az előbbi kis akciód. - vigyorgott kajánul, és felpillantott a szemembe. Huncutul vigyorgott a szemembe.

- Te nagyon rossz vagy! - hunyorítottam rá, majd féloldalasan elmosolyodtam. - Ezért imádlak!

- Ahh, ne nézz így rám! - hunyta le a szemét kuncogva. Kérdően pillantottam rá, de nem nézett fel, csak fél perc múlva.

- Miért is ne? - kuncogtam, és oldalt megragadtam a pólóját. Közelebb húztam magamhoz.

- Mert iszonyat szexi. - vigyorgott már megint olyan huncutul. - Mellesleg, ha így folytatod - pillantott le a kezemre, ami a pólóját markolta. - két percen belül megerőszakollak.

Kitört belőlem a nevetés. Egy idő után sikerült visszafognom a röhögést, de amint ez sikerült, kajánul elvigyorodtam.

- Azt azért mondjuk megnézném. - haraptam ajkamba, majd újra közelebb húztam magamhoz, miközben még mindig görcsösen kapaszkodtam a pólójába.

A fülemhez hajolt.

- Hmmm, szeretnéd? - kérdezte halkan, de olyan hangja volt, hogy uhhhhhh.

Nehezemre esett nyelni egyet, miközben a kezemet a mellkasára simítottam. Arra készültem, hogy el fogom tolni, de nem sikerült. Elgyengültem. A fülembe szuszogott, úgy tűnik várt. Várt arra, hogy megtaláljam a hangom, nem sürgetett.

- Hát, ami azt illeti... - nyögtem ki egy szuszra. Reméltem nem hallja a hangomon, hogy van valami, de szerintem meghallotta. Felemelte a fejét, rám vigyorgott, majd egyik kezével beletúrt kócos hajába.

Ahhh, én ezt nem bírom! A fejemet hátrahajtottam, megtámasztottam az ajtónál. Direkt csinálja, az biztos.

A nyakamnál éreztem leheletét, beleremegtem, ahogy ajkai megérintették bőrömet. Összeszorított foggal hagytam, hogy ezt tegye, nem tiltakoztam, tudtam, semmi értelme nem lenne. Végül oldalra fordítottam a fejem.

Az állam alá nyúlt, és a fejemet maga felé fordította. Nagyot nyeltem, miközben figyeltem a szemét. Ajkamba haraptam, közben azon gondolkodtam, hogy láttam-e már ennél barnább szemeket. A válasz: valószínűleg nem, mert nincs...

- Justin. - suttogtam, közben elvörösödtem. Véletlen eszembe jutott valami, és hát... Mindegy végül is.

Elmosolyodott, ujja hegyével végigsimította kipirult bőröm. - Mit szeretnél? - kérdezte, közben ujja még mindig bőrömet cirógatta, ezért nem tudtam visszanyerni rendes színem.

- Elengednél? - kérdeztem, és most próbáltam egy picit távolabb tolni magamtól. Persze az ellenkező hatást értem el vele. Nem engedte, hogy eltoljam, és mikor feladtam, véletlen teljesen hozzám simult.

A nyelvembe kellett harapnom, nehogy hangosan felnyögjek. Láttam, hogy ő is próbálja visszatartani, de csak annyi ideig, amíg a nyakamba rejtette az arcát. Belenyögött a nyakamba, mire véletlen kiszaladt amit próbáltam visszafogni, de szerencsére még volt időm az arcomat a hajába rejteni.

De Jus ezután sem volt hajlandó eltávolodni tőlem, csak még szorosabban ott tartott. Véletlen olyat éreztem meg, amit talán nem kellett volna.

- Khm... Jus... Kérlek elengednél? - kérdeztem, elég zavarban voltam.

Elvörösödött, de azért eltávolodott az ajtótól. Most hogy már nem voltam az ajtóhoz szorítva, kissé megkönnyebbültem, úgyahogy sikerült nyugodtan megszólalnom.

- Öhm... Szerintem kéne menni pakolni. - böktem a hátam mögött lévő ajtóra.

- Hát... Valószínűleg. - motyogta, és zavartan lehajtotta a fejét. Jesszus, de édes! Odabújtam hozzá, majd egy puszit adtam a szájára.

- Szeretlek! - mosolyodtam el. - De gyakorolhatnál egy kis önuralmat. - kuncogtam. - Nem fogod sokáig bírni...

- Már most nem bírom. - nevetett fel kínjában.

- Türtőztesd magad, kicsim! - adtam egy puszit a szájára, majd elengedtem. - Hány bőröndöd van? - néztem körül a szobában, de csak a saját cuccaimat láttam. Két bőrönd. Hogy is került ide két bőrönd? Én egyre emlékeztem... Lehet hogy azért, mert egyszerre csak egybe pakoltunk... És én egyet hoztam... És.. Akkor valószínűleg Jus a másikat.

- Hát. - vakarta meg a tarkóját. - Nem szoktam megszámolni.

- Azaz marha sok? - nevettem fel.

- Ühüm. - vakarta meg a tarkóját.

Felnevettem. Azért kicsit meglepő, hogy nekem elég két bőrönd neki meg gondolom van vagy tizenkettő.

- Beférnek a kocsiba? - nevettem fel, és a bőröndömhöz sétáltam. Megfogtam, és elkezdtem húzni az ajtó felé.

- Igen. - mondta, de az arcát nem láttam. Az ajtó előtt felnéztem rá, hogy lássam az arcát, hogy megállapítsam milyen érzelemtől ilyen a hangja. Nem sértődött meg, csak a padlót fürkészte, majd hirtelen felnézett.

- Menjünk le? - kérdeztem halkan, és megtámaszkodtam a bőröndömön. Figyeltem a szemét, hátha ki tudok olvasni belőle valamit, de semmi. Túl kevés ideje ismerem ahhoz, hogy tudjam, mit érez ilyenkor.

- Menj előre... Én is mindjárt megyek...- mondta halkan, leült az ágyra, és maga elé meredt.

- Öhm... Jus... - ellöktem magam a bőröndömtől. Odamentem hozzá, és leültem mellé. - Valami baj van? - kérdeztem, és átöleltem a hátát.

- Semmi, csak...Félek... - motyogta, és rám pillantott.

- Mitől? - kérdeztem, és elkezdtem simogatni a hátát. Újra elfordította a fejét, oldalról láttam az arcát.

- Félek, hogy minden meg fog változni... Én választottam ezt az életet - pillantott rám újra, mélyen a szemeimbe nézett. -, nem szeretném rád kényszeríteni ezt az egészet.

A szemeimet figyelte, de mivel nem szólaltam meg több, mint egy percig, maga felé fordított. Elém ült, és a két kezébe vette a bal kezemet.

- Úgy érzem azért jössz velem, mert félsz, hogy megbántasz, ha nem akarsz jönni. - mondta halkan.

- Mi? Erről szó sincs! - tiltakoztam reflexszerűen, de a hangom elárult. Talán nem álltam még készen? - Muszáj mennem! - mondtam erőtlenül, tekintetétől legyengülve.

- Nem jöhetsz. - suttogta, majd lehunyta szemeit. - Túl sok mindent adnál fel. Túl sok áldozat...

- Érted megéri! - győzködtem, de erre keményen felpillantott rám.

- Nem jöhetsz! - szögezte le.

A jobb kezem ökölbe szorult, a szemeim nedvesek lettek a könnyektől. Oldalra fordítottam a fejem, hogy ne lássa, amint legördül egy könnycsepp az arcomon.

- Nem akarod, hogy menjek. - nyeltem egyet. - Megértem... Így is van elég bajod nélkülem is. Megértem, hogy csak teher lennék. - mondtam összeszorított szemmel, félig összezúzott szívvel. Be kell látnom, nem akarja, hogy több mint fél évet vele töltsek.

A könnyeim megállás nélkül folytak, de egy könnycseppem hirtelen eltűnt az arcomon. Nem éreztem, hogy hozzám értek volna, de a könnycsepp eltűnt. Felnéztem, hogy megtudjam mi történt egyik magányos könnycseppemmel, ami legalább annyira lehetett magányos, amilyennek e pillanatban én érzem magam.

Jus egyik ujján landolt a könnycseppem, fogalmam sincs hogyan.

- Hát akkor én... - sóhajtottam. - Akár haza is mehetek.

Kihúztam a kezemet a kezéből, majd megtöröltem a szemeimet. Felkeltem az ágyról, nem néztem Justinra. Nem engedem magamnak meg, hogy utoljára elraktározza emlékezetem az arcát, nem akarom látni. nem akarom látni azt az embert, aki összetörte a szívemet.

Nem szólt egy szót sem, és nekem így volt jó. Nem akarom hallani a hangját. Legalábbis igazából nem, ugyanis a fejemben még mindig hallottam a hangját. De nem azt, amivel azt mondta, hogy nem jöhetek, hanem amivel azt mondta, hogy szeret, amitől mindig libabőrös leszek.

Most is libabőrös lettem, de nem amiatt az érzelem miatt, amit általában ő szokott kiváltani. Most a visszautasítás fájdalma söpört végig gerincemen, mire az egész testem libabőrös lett.

- Hidd el jobb lesz így! - szólalt meg az ágyról, miközben én a bőröndöm felé tartottam. Azaz afelé, amelyiket még nem húztam az ajtó elé. - Ha akarod nem jövök többet vissza... Hanem akarsz látni, csak mondd meg és... többet nem fogsz. - elcsuklott a hangja, miközben az utolsó szavakat mondta.

Ajkamba haraptam, hogy ne törjek ki zokogásban. Uralkodnom kellett magamon, az is nehezemre esett, hogy vegyek egy nagy levegőt. Úgy éreztem mindjárt elbőgöm magam.

- Szóval vége? - kérdeztem, és megálltam az ajtó előtt, de nem fordultam meg. A hangom remegett, a lábam meg még jobban. Rosszul voltam, nem számítottam ilyen fordulatra.

- Talán ez olyan távkapcsolat lesz. - mondta halkan. - Legalábbis amíg nem jövök vissza... Akarod majd, hogy keresselek?

- Nem tudom még. - sóhajtottam, majd lehajtottam a fejem. - Nem számítottam erre. - nevettem fel kínomban, de rövidesen sírásba fulladt nevetésem.

Hallottam a lépteit, majd éreztem ölelését.

- Szeretlek!- suttogta fülembe. - És szeretni is foglak! Minden percben, amíg távol leszek! És hogy tisztázzuk, azért nem akarom, hogy velem gyere, mert ez az egész még engem is majdnem összeroppant. Nincs magánéletem, nincs is igazi életem ott. Ott egy másik ember vagyok, mert ott elvárják tőlem! Nem akarom, hogy te is megváltozz emiatt.

- Megbirkóznék vele! - suttogtam, de beláttam, hogy ezt csak azért bizonygatom, mert a veszteség már az agyamat vette célba. Nem bírja felfogni, hogy fél évig távol kell lennie attól, aki menedéket nyújtott ebben az időszakban, amíg a szüleim....

Oh, a szüleim. Mi lesz most? Hogy oldjam meg egyedül a problémáimat? Mármint lelki támasz nélkül. Anélkül, akit teljes szívemből szeretek.

- Megígérem, hogy amíg távol leszel, minden nap hullatok egy könnycseppet miattad. - nyögtem ki remegő ajkakkal, lehunyt szemekkel.

Nem hallottam egy ideig semmit, de aztán elengedett.

- Majd írok! Vagy hívlak, vagy valami. Nem fogom engedni, hogy elfeledj! - mondta, és távolodott, éreztem.

- Rendben. - emeltem fel a fejemet, megragadtam mindkét bőröndömet. - Várni fogok rád... Viszlát decemberben! - nyögtem ki elcsukló hanggal, majd elindultam.

*Justin szemszöge*

Borzasztóan nehéz volt elengedni, de tudtam, hogy így lesz a legjobb. Legalábbis neki. Látszott rajta, hogy nem áll még készen itt hagyni az egész eddigi életét. nekem is nehéz volt, de neki rosszabb.

Ahogy kilépett az ajtón, elhatalmasodott rajtam az üresség érzet. Aztán a fájdalom.

De el kell engednem. Nem vehetem el tőle egy normális élet lehetőségét.

WáóWáóWáó

Wáááááh *-* Képzeljétek, megvan az első rész a másik bloghoz :D Nem tudom, hogy tetszeni fog-e, mert még olyan keveset tudni, meg minden, de azért remélem tetszik :))

http://mythoughts.blogzona.hu/archives/2011/02/13/1_-_Chris/ - Tessék olvasni! :D